Back to top

Édesapám naplója 9.: 1985 – A magyar foci reneszánsza

Publikálva: 2019, október 25 - 13:28
1985 a magyar foci reneszánsza. Vagy akinek így jobban tetszik: neoreneszánsza. Ez az az esztendő, amikor apám megszerettette velem korunk legszebb, legjobb, de egyben legellentmondásosabb csapatsportját, a labdarúgást. Mindezt úgy, hogy közben semmit sem szólt, csupán láttam rajta, hogy élvezi a sikereket, én meg kilencévesen csatlakoztam a szenvedélyéhez. A magyar válogatott csoportelsőként jutott ki a világbajnokságra, a Videoton az UEFA-kupa döntőjéig menetelt, és nem utolsósorban a DAC feljutott az első ligába. Amikor szóba kerül a labdarúgás, ettől az évtől datálom a kötődésemet hozzá, és az emlékeimet is javarészt innentől merítem.
Édesapám naplója 9.: 1985 – A magyar foci reneszánsza

A Rába ETO pár éves egyeduralkodása után a Bp. Honvéd felzárkózott a magyar bajnokság(ok)ban, majd átvette ezt a címet a győriektől. Egyéniben is a katonacsapat játékosát emelték ki a szakemberek az ankétokban, de a szövetség nem Détári Lajost, hanem egy másik kiváló labdarúgót, a pécsi Róth Antalt ítélte a legjobbnak 1984-ben. Ami a válogatottat illeti ismét korán, már ’85 januárban összeállt, jobban mondva ott folytatta ahol tavaly abbahagyta. A spanyolországi összetartás után, felkészülési mérkőzésen Péter emlékezetes góljával legyőztük nyugatnémeteket Hamburgban. A nemzeti tizenegy eddigi sikeres menetelése miatt az NB1 gépezete is korábban beindult, hiszen a prognózisok szerint két győzelem kellett csak a mexikói repülőjegyhez.

Április 3-án Ciprus legyőzésével meg is teremtette magának a válogatott azt a lehetőséget, hogy a következő mérkőzésen bebiztosítsa a vb-részvételt.

A Mezey legénység 40 ezer néző előtt a Népstadionban Nyilasi és Szokolai góljaival győzedelmeskedett a szigetországiak felett. Két hét múlva jöhetett az osztrákok elleni vb-selejtező Bécsben. Ott, ahol ’76-ban tudtunk utoljára nyerni. Ebben a felfokozott helyzetben 82 szurkolói busz indult a sógorokhoz, kedden (!), a szerdán megrendezésre kerülő találkozóra. A magyar csapat így állt fel a történelmi találkozóra: Disztl P. – Sallai, Róth, Garaba, Péter – Kardos, Nagy A., Détári – Kiprich, Nyilasi, Esterházy, és szinte leradírozta a pályáról Ausztria legjobbjait. Kiprich első gólja a magyar futball legszebb napjaira emlékeztetett, amit egy másik – szintén filmbe illő – találata követett. 2:0-ás magyar vezetésnél hatezer vendégszurkoló mámorosan kiáltott fel: Mexikó! Mexikó! A végeredményt Détári állította be – 0:3!

A válogatott kiharcolta a mexikói részvételt, népszerűsége pedig évtizedek óta nem tapasztalt magasságokba emelkedett. A Képes Sport aktuális számát, melyben a magyar csapat posztere volt pillanatok alatt elkapkodták…

…majd ugyanazt a képet a következő héten is lehozta a lap, és szintén az utolsó példányig elkelt. Ennyi a története annak, hogy apám „öröksége közt” miért bukkantam rá kétszer ugyanarra a csapatfotóra. Május 14-én szerette volna kiszolgálni a hálás közönségét a válogatott, ám telt ház előtt kikapott a hollandoktól. A jegyigénylésekhez csak annyit, hogy akár kétszer is megtelt volna a Népstadion. A magyar gólfesztivál elmaradt, és vele együtt a 100%-os teljesítmény is, de az elkövetkező egy évben szombréróban is szabad volt koccintani a kocsmákban.

Bögi Róbert írásának folytatását a KlikkOut weboldalán olvashatják.

Ezt már olvasta?

Cookies