Ezt a kissé hanyagolt barátságot szerettem volna felfrissíteni, azon szándékkal, hogy meghívom őket a riportsorozatba. Hogy mennyire jól tettem, erről most a kedves olvasók is megbizonyosodhatnak.
Nekem természetes, hogy minden meccsen együtt láttalak benneteket, ki volt annak idején közületek a DAC-osabb? Szóval, mindig is ilyen felállásban jártatok DAC-meccsekre, vagy a történet külön-külön kezdődött, aztán egy ponton találkozott?
Laci: Mindketten Nagykesziről származunk, Moncsi is, én is, egyikünk a falu elején lakott, másikunk a végében. Világéletemben a magyar lakta területeken mozogtam, miközben a DAC volt az a csapat, amelyik felkeltette az érdeklődésemet. Gyerekkorom óta magam is fociztam, illetve focizok mind a mai napig, ezáltal sok helyen megfordultam, járáson belül és azon kívül is.
Az első DAC-meccsre 1986-ban a jó kis öreg stadionba nyugodjék édesapám hozott el.
Az unokabátyám, aki két méter magas ember volt, maga elé állított: „gyere gyerek, mert másképp úgy sem látnál semmit a meccsből!” Aztán egy fickó elém állt, erre az unokabátyám megveregette a vállát, és rászólt: „Öcsi, nem veszed észre magad, a gyerek nem látja a meccset tőled?!” – menten elnézést kért és odébbállt.
Ahogy most, úgy régen is megvolt a saját bandánk, a felnőttek nem nagyon engedtek közénk senkit. Józsi nagybátyám, meg ahogy mondtam, elég nagydarab volt, ismerték, mint a rosszpénzt, nem nagyon volt pardon nála.
Ugyanúgy az apámat is maga elé fogta, mert hát ő is ilyen „magas” volt, mint én, aztán így tudtuk nézni a meccseket. Az első évek fantasztikusak voltak, azok a meccsek…! Aztán jött az inasiskola és már magam is eljártam, ha úgy adódott. A nagykeszi partiban inkább idősebbek voltak, apám, unokabátyám, a szomszédok, meg a keszi csapatból focisták. Eljött a meccs napja, útnak indultunk. Mikor hogy jött össze a banda, négyen-öten, aztán ahogy mondtam, magam is.
Nem volt ám olyan, hogy nagy derbi, minden meccsre jönni kellett. Természetes dolognak vettük, hogy vonatra ülünk és irány Szerdahely. Olyan, hogy csak a Slovanra, vagy a Nagyszombatra jöjjek el? – hülyeség!
Mondtam is egy ismerősömnek a múltkor: „Én Slovanra nem szerzek jegyet neked!” Azt kérdezte, miért? Mondom, mert pont a Slovanba nem látok fantáziát. Amikor eljön a Zsolna, velük sokkal jobb focit játszunk. A Slovannal, meg a Nagyszombattal csak egymást cukkoljuk a lelátón, mint anno Nagyszombatban, mikor kiállították a Hukot, meg a Kalmárt. Akkor lett bajnok a Spartak, az egy nagyon ronda meccs volt!
Abban az időben, 86-87-88 felé Csehszlovák kupát nyertünk, ami akkor volt, nem lehet összehasonlítani a mai meccsekkel. DAC–Sparta, DAC–Ostrava, atyaég! És a leg-leg, a DAC–Bayern, úgy álltunk a kerítés mellett, mint a heringek.
Szerintem sokkal több ember volt bent, mint amennyit bevallottak. A főtribün melletti álló részen álltunk, ott volt már csak hely, pedig elég időben érkeztünk. Azt mondja egy csávó: „Állj ide a kerítéshez, mert másképp nem fogsz látni semmit!” Hatalmas élmény volt látni a nagy neveket játszani a müncheni csapatban. Vagy az Intertotó kupákon a Young Boys, Malmö, Neastved, Norköpping, Uerdingen… csapatokat.
Alig vártam, hogy vége legyen a bajnokságnak és következzen az Intertotó kupa. A régi stadionban még nem készült el teljesen a keleti lelátó, legfent ültünk-álltunk, már csak ott volt hely. Nyár volt, sütött a nap, jól leégett a fejünk. De milyen meccsek voltak, ez volt a DAC aranycsapatának korszaka. A félig kész lelátón hátul még korlát sem volt, a gólnál vigyázni kellett, nehogy nagyobbat ugorjon az ember, aztán pottyanjon!
Most is vannak jó meccsek, meg jó hangulat, de azelőtt másképp nézett ki az egész.
A cikk folytatását elolvashatják a Klikkout oldalán.
