PaeDr. Fibi Sándorról köztudott, hogy egész életét a pedagógiának szentelte, a szakma elismerését főként azzal vívta ki, hogy új szemléletet vezetett be az általa irányított Vámbéry Ármin Alapiskolában, és hosszú évek óta szorgalmazza a szlovák nyelv tanításának más alapokra helyezését a magyar iskolákban.
„Meghagyni a gyerekeknek a gyerekkort” –mottójának tartalma sokkal mélyebb, mint azt elsőre hinnénk, hiszen a mai modern világunkban a gyerekek talán eleve idejekorán felnőtté válnak. Ehhez adott az iskola szerepe, a szabadidő hasznos eltöltése, például egy DAC-mérkőzésen. Nem csupán a sport szeretetéről szól, hanem az együvé tartozást is erősíti az ifjúságban. De még ennél is többet ad, felébreszti a nemzeti öntudatot, a gyerek megtanulja, hova tartozik, milyen mélyre nyúlnak a gyökerei. A játékvezető a sípjába fúj, elkezdődik a mérkőzés, miközben felcsendül nemzeti imádságunk első sora: „Isten, áldd meg a magyart..!” Erős kezdés, az interjút ugyanilyen tartalommal töltjük…
Kedves Tanár úr, mély tisztelettel köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Természetesen a DAC lesz a fő téma, de nem tudjuk, és nem is szeretném kikerülni a pedagógus szerepét ifjúságunk nevelésében. Mit jelent Önnek a DAC, hogy ismerkedett meg a dunaszerdahelyi focival?
Azt mondanám, hogy nekünk magyaroknak a DAC az dac – így kisbetűvel. A dac az ellenállás egy formája, reagálás a valóságra.
A DAC kivívta magának azt a tiszteletet, hogy akár Erdélyből, akár a Kárpát-medence bármely más pontjáról eljöjjenek az emberek, és érezzék, megértsék, mi az a dac!
És most függetlenül attól, milyen nemzetiségű játékosok játszanak a csapatban, az a dac bennük és bennünk van, mi magunk vagyunk a DAC is. Persze, abban az időben, amikor én Dunaszerdahelyre kerültem, javarészt magyar nemzetiségű játékosok játszottak itt. Tóth Laciék érája alatt fantasztikus teljesítményt nyújtott a DAC, boldogan mentünk haza a stadionból. Mindent megtettek a nézőkért, szívvel-lélekkel játszottak. Ugyanígy Dušan Liba vagy Jano Hodúr, meg a többiek, ők is a mi fiaink lettek, értünk játszottak, ezzel szerettették meg magukat.
Egy közép-szlovákiai kis településről, Fülekpüspökiről kerültem Dunaszerdahelyre. Szülőfalumban a gyereknek nem volt sok lehetősége, maximum lement a pályára rúgni a labdát. A focit mindig is kedveltem, védtem is az ottani csapatban. Mikor ide kerültem, a DAC még viszonylag csak egy kis csapat volt. Néha kimentünk a stadionba, nem minden meccsre persze. Élt Dunaszerdahelyen egy csodálatos ember, akit Weisz Mihálynak hívtak. Ő volt az, aki megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a DAC-ból nagy csapat lehessen. Gondoljunk csak bele, elérte azt, hogy Dunaszerdahelynek, ennek az akkor még viszonylag kis városnak első osztályú csapata legyen, frenetikus esemény volt.
Életem nagy élménye, amikor a prágai Sparta játszott Dunaszerdahelyen roskadásig telt lelátók előtt, állítólag 15 130 néző volt azon a meccsen a stadionban. A Sparta már 3:1-re vezetett, aztán beállt Medgyes Józsi és kiegyenlített. Óriási büszkeségnek számított, pedig még csak nem is nyertünk.
De az, hogy ez a dél-szlovákiai kis csapat – akkor még inkább így nevezték, nem felvidékinek – megszorongatta az akkori ország talán legnagyobb, legismertebb csapatát, a prágai Spartát, hozzásegített, hogy egyenlőnek érezzük magunkat a többségi lakossággal. Megint csak azt mondom, nekünk magyaroknak a DAC az dac, és nem a Déácé. A dac egyfajta reakció arra, hogy nem egy alkalommal másodrendű állampolgárnak kezelik az itteni magyarokat. Sok minden történt Trianon óta, nagyszüleim, szüleim is rajta voltak azon a listán, ami alapján el kellett volna hagyniuk az országot. Mire arra sor került volna, szerencsére leállították a kitelepítéseket…
1987-ben kupagyőztesek lettünk, igaz csak tizenegyesekkel, de sikerült legyőznünk a Spartát. Nagy volt az öröm akkor ebben a kisvárosban, fantasztikus sikerként éltük meg. És ugye, a svéd labdarúgás abban az időben is erős volt, mi meg 6:0-ra leradíroztuk a svéd kupagyőztes Växjöt a pályáról. Aztán a Bayern Münchennel kerültünk össze… Az idősebb dunaszerdahelyiek minden bizonnyal emlékeznek arra a csodálatos gólra, amelyet Szaban Tibi lőtt Münchenben a már akkor is világhírű csapatnak…. Állítólag a visszavágó előtt történt, hogy amikor a Bayern autóbusza megállt Dunaszerdahelyen a stadion előtt, kiszállt az edzőjük és azt kérdezte a járókelőktől, hol van itt a nagy stadion? Milyen nagy stadion? – válaszolták neki, itt csak ez az egy stadion van…. Igaz, hogy 0:2-re kikaptunk, de a Bayern München ellen még az is dicsőség volt.
A cikk folytatását elolvashtaják tartalomszolgáltató partnerünk, a Klikkout oldalán.
Ezt már olvasta?
Peruban és a Coropuna csúcsán jártunk a VándorLáss-esten
Aki ismeri a VándorLáss-esteket, a VándorLáss csapatát,...
