Mindaz, ami közben történt velünk, meghatározta mindennapjainkat, ha úgy tetszik, együtt éltünk a várossal, együtt öregedtünk, és vele együtt változtunk. Egy időutazás részesei voltunk (vagyunk) mindannyian, miközben a homokóra porszemei megállíthatatlanul peregtek lefelé. Ahogy a tömbház lakói kicserélődtek a röpke harminc-negyven év alatt, úgy változott meg Dunaszerdahely arculata is.
Egyesek elköltöztek, helyükre új lakók jöttek: olyan ez, mint amikor egy házat átépítenek, vagyis helyén marad, de már nem lehet ráismerni régi mivoltára. Mások örökre eltávoztak közülünk, épp ahogy egy házat ha lebontanak, végleg eltűnik a föld színéről. Nem vagyunk képesek visszapörgetni az időt, viszont birtokunkba van egy csodás képesség, melyet emlékezésnek hívunk, s általa a homokóra minden egyes porszeme újraéled. Így tudjuk legyőzi az időt, átugrani a teret, s azt mondják, akire vagy amire emlékeznek, az örökre velünk marad.
Ez volt sorozatom célja is egyben, visszahozni, és az emlékek által egyszersmind megtartani gyerekkorunk világát, a város hangulatát, az emberek életét.
Visszahozni a Szent György templom környékét abból az időből, amikor még nem rejtőzött el az emberek kíváncsi tekintete elől. Felidézni, hol állt egykor a régi víztorony, merre volt a Grund, ahol gyermekkorunk gondtalan napjait tölthettük. Miért volt állandó halszag a Vámbéry tér egyik sarkában, vagy miért láttam „félelmetesnek” a Szever 1 rózsáit.
Hogy a dunaszerdahelyi korzón egykor még autók jártak, és a legjobb talponálló a Lenin utcai Tejbár volt. „Újra látni”, amint nagyapám elsétál a kultúrház előtt, vállán Lórival, a papagájjal, vagy nagyanyám palacsintájának mennyei illata után sóvárogni. Először állni a DAC-stadion lelátóján édesapámmal, és látni, ahogy háromszor is „új köntöst” kap a sárga-kék szentély.
Bögi Róbert cikkének folytatását a KlikkOut weboldalán olvashatják el
