„Április 12-e a felvidéki magyaroknak máig fáj”

Az eseményen résztvevőket Karaffa Attila alpolgármester, a szervező Pázmaneum polgári társulás elnöke köszöntötte, elmondva, hogy 1947. április 12-én indult az első transzport Magyarország felé, s ennek emlékére rögzítette a Magyar Országgyűlés e napot a meghurcoltak emléknapjává, egyben kifejezve nagyrabecsülését mindazoknak, akiket az adott időszakban csehországi kényszermunkára deportáltak, és ebben a szenvedésekkel teli helyzetben is igyekeztek megőrizni magyarságukat.

„A felvidékről kitelepítettek, vagyonuktól és egzisztenciájuktól megfosztott, megalázott magyar emberek, és azok hozzátartozói, vagy leszármazottai még mindig traumaként élik meg, hogy egy egész élettől, illetve több generációkon át kemény munkával megszerzett javaiktól, vagyonuktól, de a szülőföldjüktől is egy tollvonással megfosztották őket”

– fogalmazott Hájos Zoltán polgármester.

„Amikor a magyar emberek reménnyel tekintettek a jövőbe a II. világháború befejezése után, rá kellett döbbenniük, hogy számukra még csak most következnek a megpróbáltatások. A férfiakat a szovjetek elvitték több évre »málenkij robotra«, a csehszlovákok megfosztották őket az állampolgárságuktól, kényszerítették őket elhagyni lakóházaikat, birtokait, szülőföldjüket, s még ha ez nem lett volna elég, az 1948. február 25-i kommunista puccs után következett az üzemek, a műhelyek, az üzletek államosítása a gazdaságok szövetkezetesítése. Akik pedig a kollektivizálásnak ellenálltak, azokat Csehországba deportálták, javarészt azokra a majdnem kihalt településekre, ahonnét pár évvel azelőtt a németeket elüldözték” – sorolta a történelmi tényeket a polgármester.

Majd hozzátette:

„Ezeket a humánusnak nem mondható és a jogállamiság elveit figyelmen kívül hagyó cselekedeteket a Beneši dekrétumok által ismert jogszabályok alapján hajtották végre, amelyek még a mai napig is szerves részét képezik Szlovák Köztársaság hatályos jogrendjének.

Az úgymond lakosságcsere, vagy a deportálások alkalmával is hasonló marhavagonokat használtak a magyar lakosok elszállítására, mint pár évvel azelőtt a zsidó lakosok haláltáborokba való szállítására. 

Ezt a körülményt nem a zsidóság felé való tiszteletlenségből mondom most el, hanem azért, mert a zsidó holokauszt végett, valamint a német lakosság kényszer-kitelepítése kapcsán a Csehszlovák parlament bocsánatot kért az érintettektől, viszont a Felvidékről kitelepített magyaroktól, akár az úgymond lakosságcsere kapcsán, vagy a Csehországba való deportálás kapcsán, ezidáig senki sem kért bocsánatot, pedig a magyarok kitelepítése is ugyanolyan embertelen, erőszakos és megalázó volt, mint németeké.”

Hájos Zoltán beszéde végén feltette az óhatatlanul bennünk kavargó kérdéseket:

„Mikor jön el annak az ideje, hogy a kitelepítettektől bocsánatot kérjenek? Mikor jön el az az idő, amikor a beneši dekrétumokat eltörölik? Mikor jön el az az idő, amikor Szlovákia és Magyarország megbékélnek?”

„Április 12-e a felvidéki magyaroknak máig fáj” – kezdte a beszédét a megemlékezés szónoka, Kolek Zsolt, a ma7.sk vezető szerkesztője, újságíró. Majd így folytatta:

„Ez a történés, ez a fájdalmas mementója a történelmünknek lefejezte a közösségünket. Mi mégis itt vagyunk. 75 évvel a fájdalmas események után magyarul beszélünk. Ez győzelem a történelem fölött.” 

Kolek szerint remény, jövőkép nélkül nem élhet a közösség. „Látok itt középkorúakat” – tette hozzá, „akik illúziókat kergettek 1989-ben. Abban a hitben, hogy megvalósulhat a polgári jogegyenlőség, megvalósulhat a szabadság, amelyből egyenlő részt kap cseh, szlovák és minden nemzeti kisebbség – a magyar is. 2022-ben egészen nyilvánvaló, hogy ebben a várakozásunkban csalódnunk kellett. (Mert) nem egyenlő mércével mérik a szabadságot – Szlovákia ugyanis a mai napig nemzetállam. Ahol halljuk, ahol olvashatjuk, hogy bizony vannak politikusok, így a második közjogi méltóság, a házelnök, aki félreérthetetlenül ébreszti föl a történelem rossz szellemét, és veszi elő az asztalfiókból a magyar kártyát. Amit, már azt hittük, hogy végleg elhelyeztek oda, ahová való: a történelem szemétdombjára” – mondta, hozzátéve, hogy sajnos mindig is vannak olyanok, akik ha válság van, ránk, magyarokra igyekeznek irányítani a figyelmet. „Hát ne hagyjuk, hogy áldozati bárányok legyünk! Mi tudjuk, mit akarunk: mi békét akarunk. Mi megbékélést akarunk, szlovák–magyar megbékélést.”

Nekünk arra van szükségünk, hogy a következő 75 évben is megmaradjon ez a közösség, fogalmazott Kolek Zsolt, kiemelve, hogy a felvidéki magyarságnak létérdeke a szlovák–magyar megbékélés. 

A megemlékezésen, amelyet koszorúzás és a Himnusz elénelése zárt, Vass Virág, a Vámbéry Ármin Gimnázium diákja (felkészítő tanára Cződör Henrietta), Bíró Emese, a Kodály Zoltán Alapiskola tanulója (felkészítő tanára Simon Anikó), valamint a Dunaszerdahelyi Közös Igazgatású Szakközépiskola, Szabó Gyula 21 és az ottani Rákóczi Szövetség középiskolai helyi szervezetének a diákjai, Vida Barbara, Sercel Szonja, Pongrácz Mátyás, Füri Adrián és Kiss Gabriella (felkészítő tanáruk Klőr Levente) működtek közre.

Nagy Attila

Kolek Zsolt beszédét a képgaléria alatti médiasávban hallgathatják meg: