Karácsony éjszakája az év leghosszabb éjszakái közé tartozik. Ezután az éjszaka után már fokozatosan rövidülnek az éjjelek és hosszabbodnak a nappalok. Isten –hitünk szerint- ugyancsak a világ sötét éjszakájában érkezik közénk. Nem a nappali fénynél pillant be az emberek világába, hanem a sötét éjszakában keres fel minket. A világosság a sötétségben világit: hangzik a János evangélium előszavának kijelentése. Valóban: a nap is az éjféllel, az éjszaka közepén kezdődik számunkra! Aki hagyja magát Isten által ebben az éjszakában megkeresni, annak a számára megrövidülnek a sötétség órái.
Vajon a karácsony hangulatában nem okoz-e törést, ha az éjszakáról, mint az emberi lét sajátságos állapotáról beszélünk? Karácsony örömét nem árnyékolja-e be a tudat, hogy az emberi életet végigkíséri a bűn, a szerencsétlenség, a szenvedés? Nem, hiszen Isten Fia éppen a betlehemi istálló szegénységébe született bele a karácsonyi éjszakán. Ezáltal kinyilatkoztatta Isten, hogy jelen van az emberi sors mélységeiben, az élet árnyoldalain és létünk éjszakájában is. Valóban: A világosság ma is világit a sötétségben.
Karácsony ünneplése azt is jelenti, hogy elfogadjuk az éjszaka valóságát, szembenézünk vele és azokkal is, akik az éjszakában, a sötétségben élnek. A szeretet ünnepén sem kerülhetjük meg a gyűlölet, az árulás és az emberi gonoszság bennünket körülvevő, elszomorító valóságát. Berthold Brecht így fogalmazza meg ezt a gondolatot:
„Denn die einen sind im Dunkeln, und die anderen sind im Licht. Und man siehet die im Lichte. Die im Dunkeln sieht man nicht.” Vagyis: „Egyesek a sötétben vannak, mások pedig a fényben. A fényben levőket látjuk, de a sötétben levőket nem.”
Jézus megnyitja szemünket, hogy lássunk a sötétben levő dolgokat is. Karácsony csillogása nem fedheti el szemünk elől az emberi szenvedést és nyomorúságot, a szüntelen erőszakot, rászoruló embertársaink testi-lelki szükségét.
Karácsony éjszakáján a Gyermek születésére, Isten Fiának eljövetelére várunk.
Ha valóban megértjük karácsony üzenetét, akkor a bennünket körülvevő éjszakában megtaláljuk a fényt, mert ez a fény a bensőnkben világit. Úgy, amint a régi mesterek betlehemi istállót ábrázoló képein a világosság nem kívülről jön, hanem a jászolban fekvő gyermektől érkezik. Mi is sokszor máshol keressük az élet világosságot: a magunk vagy mások téves eszméinek hamis fényénél. Pedig csak Betlehemben találjuk meg az igazi fényt
„Menjünk át Betlehembe!” – mondták egymásnak a pásztorok. „Menjünk át Betlehembe!” – ezt a felhívást visszhangozza a szívünkbe az Egyház is karácsony éjszakáján. Meghív bennünket arra, hogy felkeljünk és elinduljunk, „átmenjünk”. Gyakran távol vagyunk tőle. Gondolatainkkal és terveinkkel sokszor az ellenkező irányban haladunk. Ha meg akarjuk találni őt, el kell mennünk onnét, ahol vagyunk és a változások ellentmondásos útján kell haladnunk, hogy végül láthatóvá és hallhatóvá váljék a számunkra.
„Menjünk át Betlehembe!” – azt jelenti: Készen kell állnunk, hogy megleljük az isteni igazságot, amely meg akar születni a mi szívünkben is. Ehhez a pásztorok egyszerű szívére van szükségünk, amely képes arra, hogy észrevegye Őt. Kérjük az Urat, hogy érintsen meg minket, ahogyan a pásztorokkal tette. Tegyen képessé arra, hogy felkeljünk és elinduljunk, s részünk legyen az örömhírben, mely minden embernek szól: „Íme, megszületett az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában!” (Lk 2,11)
ThDr. Karaffa János
