„Sokat tenni, s keveset látszani”

Tisztelt Ünneplő Közösség, Kedves Dunaszerdahelyiek!

Augusztus 20-a van, piros betűs ünnep. Sokan talán mégsem igazán tudatosítják, mit is ünneplünk ezen a napon, és miért is jövünk néhányan díszbe öltözve fejet hajtani Munkácsy-díjas szobrászművészünk, Lipcsey György ikonikus alkotásához.

Ha egy ankétot szerveznénk a városban az ünnep eredete és miértje kapcsán, meggyőződésem, hogy eltérő válaszokat kapnánk. Végül még az is elképzelhető, hogy kisebbségben lennének azok, akik helyesen azt felelnék: az államalapító István 1083-as szentté avatásának 934. évfordulóját ünnepeljük. Mindez persze nemcsak képzettségünk különbözősége okán lenne így, hanem sokkal inkább önazonosságunk ürügyén.

Nemrég napvilágot látott egy Kárpát-medencei kutatás alapján készített elszomorító gyorsjelentés, amely arról számol be, hogy a Szlovákiában élő magyar fiatalok gondolják legkisebb arányban, hogy ők a magyar nemzet részét képezik. Ugyanakkor a megkérdezett 15 és 29 év közötti ifjak lokális identitása is gyenge lábakon áll. Mindez persze mélyebb elemzést igényel, de mindenképpen felvetődik a kérdés: ismerjük-e múltunkat, megfelelőképpen adjuk-e tovább örökségünket, és a megélhetésért folytatott rohanásban számít-e még valamit, hogy honnan jövünk, kik és milyenek voltak őseink?

Van-e, lehet-e ilyen körülmények és feltételek között Szent István királynak bármiféle üzenete a mai kor halandói számára? És ha igen, milyen lehet ez 2017-ben a dunaszerdahelyiek olvasatában?

Hölgyeim és Uraim!

Ha dióhéjban szeretnénk összefoglalni Szent István életét, azt mondhatnánk róla, hogy nem harcos, hanem sokkal inkább alkotó, építő uralkodó volt. Olyan egyéniség, aki számára az alázat és a gondoskodás erénye mindennél fontosabb volt. Olyan jellem, aki személyes példája által alapozta meg az új erkölcsi rendet. Persze őt sem szerette és szereti mindenki. Szent István példája és azóta ezer év tapasztalata mondatja velünk: sohasem volt könnyű egy vezető sorsa. Egy király, egy államfő, egy miniszter vagy akár egy polgármester sem találkozott még mindenki egyetértésével és megbecsülésével. Viszont csak azok maradtak meg pozitív fényben az emberiség emlékezetében, akik megértették, hogy nem legyőzni, hanem inkább párbeszéd révén meggyőzni kellene a másképp gondolkodókat. Azok voltak a nép mindenkori hiteles és elismert képviselői, akik az egység megteremtésén fáradoztak, akik nem a megosztottság zászlóvivői voltak, akik a bizalmat nem ellenségképek felvázolásával, nem lázítással és bujtogatással vagy türelmetlenséggel próbálták megszerezni.

Sajnálatos, hogy a manapság oly népszerű, de sokszor helytelen célra használt és egyre több embert bedaráló közösségi hálón is gyakran felüti fejét az a kétségbeejtő szemléletmód és csüggesztő nézet, hogy aki egy település, egy megye vagy egy ország sorsáról hoz döntéseket (ad absurdum: a nép akaratából), az egytől egyig csak a saját boldogulását tartja szem előtt, csak és kizárólag egyéni hasznát lesi. Minden bizonnyal ilyen egyének is rálépnek a politika ingoványos talajára, és kétségeket keltenek, fenntartásokat szülnek az egyszerű polgárokban. Heti szinten halljuk ugyanis az ország s világ híreit korrupcióról, hűtlen kezelésről, a kliensrendszer virágzásáról, a patrónusok iránti személyes hűség negatív következményeiről. Mégis óva intenék attól, hogy ennek folytán minden közszereplőt egy kalap alá vegyünk! Meggyőződésem, hogy sokunkban él még Szent István szellemisége. Sokan szeretnének tenni a közösségért, és ezért a városért is.

Aki pedig nem érti meg, hogy egy közösség irányításának (vagy némileg pejoratív módon, politikai kategóriákban gondolkozva és fogalmazva: a hatalom megszerzésének) nem holmi kiváltságok, előjogok és előnyök hajhászásáról, hanem sokkal inkább a felelősség vállalásáról kell szólnia, annak nincs keresnivalója a közéletben. Végső soron egy józanul gondolkodó társadalom, egy egészséges szervezet úgyis képes kivetni magából a testidegen elemeket.

Petőfi Sándor a XIX. századi költők szerepvállalásával kapcsolatban írta, mi pedig nyugodtan párhuzamot vonhatunk a közélet kapcsán:

„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.”

Az oly bátran és sokszor meggondolatlanul véleményt mondóknak pedig gróf Széchenyi István gondolatával üzenhetnénk: „Sokat tenni, s keveset látszani, előállni, s mégis másnak engedni az elsőséget; legtöbbet áldozni, s legkisebb köszönetet se várni; szívben hordani a honért buzgó vért, s ne csak ajkon pengetni a hiú szót!”

Tisztelt Ünneplők!

Nyugalomra és bölcsességre van szüksége ennek a városnak és a magyarságnak is. Legyen hát ténykedésünk kiapadhatatlan forrása államalapító királyunk öröksége! Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ezt a hagyatékot legyen kinek továbbadni!

Szent István eszmeiségének méltóságteljes békéje áradjon mindannyiunkra!