Pecze Károly: A csallóközi emberek imádják a futballt

Ön szerint mi volt a siker kulcsa? Miért tudta egy ilyen kisváros csapata a legjobbakkal is felvenni a harcot?

„Biztosan jó edzőjük volt (nevet). Nagy volt az akarat, és meg akartuk mutatni, hogy a Csallóközben képesek jó futballt csinálni, igyekeztünk bekerülni a csehszlovák labdarúgás legjobbjai közé. Ez a folyamat a szlovák első ligába való feljutással vette kezdetét, majd felléptünk a föderális élvonalba is, és Dunaszerdahely neve már Prágában is ismert lett, nemcsak Pozsonyban. Ezzel együtt a mi étvágyunk is nőtt, hogy valami nagyot alkossunk. Az akkori játékoskeret tapasztalt volt, és jól működött. A klubvezetők jó kapcsolatokat ápoltak a fontosabb politikai személyekkel, ami fontos volt akkoriban, és sikerült elnyerniük a földműves szövetkezetek támogatását, akik aztán saját magukénak érezték a DAC sikereit. A mezőgazdasági termelés csehszlovák mértékkel nézve is a legmagasabb szinten volt, így olyan futballt adtak a nézőknek és a szurkolóknak, amilyenről álmodoztak.”

Ez volt tehát a háttér. De ez önmagában kevés lett volna megfelelő személyek nélkül.

„Igen, ez az említett háttér teremtette meg az alapokat, de a sportalapok is megvoltak, amelyek közé természetesen elsősorban a játékosállomány és az ő kiválasztásuk tartozott. Már viccelődtünk az edzők szerepének fontosságáról, de ez igaz, hiszen ők rakják össze a csapatot, és így minden klubnak elválaszthatatlan szereplői. Ők képesek kialakítani a koncepciót, amelyet annak idején sikerült „eltalálnunk” a dunaszerdahelyi viszonyokhoz mérten. Továbbá egy klub fontos részei azok az emberek is, akik segítenek az edzőnek a játékosok kiválasztásában, hiszen ők képesek leigazolni az edző által kitippelt labdarúgót. Akkoriban egy remek generáció futballozott Dunaszerdahelyen, akik kiharcolták a feljutást: Tóth, Majoros, Audi, Lelkes, Lépes. Ők a nemzeti ligában évről évre bizonyították, hogy mennyire jók, még ha a feljutás nem is jött össze nekik. Mivel ők sem lettek fiatalabbak, így egy új, perspektivikus csapatot kellett építenünk. A klubvezetők és a földművelő szövetkezetek nagyon segítőkészek voltak az új labdarúgók felkutatásában. A játékosok, edzők és a funkcionáriusok által alkotott háromszög nagyon fontos a futballban, és ez remekül működött Dunaszerdahelyen. Okos és tapasztalt vezetői voltak a klubnak. Nem felejtem el Weisz Misi bácsit, aki mindent irányított, vagy a Nagyékat és Šanta urat, akik szintén nagyban hozzájárultak a dunaszerdahelyi foci fejlődéséhez, növekedéséhez. Annak ellenére is önfeláldozóan dolgoztak a saját szakterületeiken, hogy nem volt sok tapasztalatuk, és menet közben kellett tanulniuk. Amikor a Slovantól a DAC-hoz érkeztem, talán én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a csehszlovák futballban uralkodó viszonyokkal, de igyekeztek respektálni a kéréseimet, és teljesíteni is azokat. Így alakítgattuk a csapatot, ami nem ment egyik napról a másikra, de a harmadik év után már elkezdünk meghatározóbb szerepet játszani a csehszlovák labdarúgás térképén, és végül a Csehszlovák Kupában fel is értünk a csúcsa. Remek időszak volt.”

Emlékszik még a győztes kupadöntők utáni eufóriára, az akkori érzésekre?

„Természetesen, ezek felejthetetlen élmények. A Dunaszerdahelyre való érkezésem előtt Vičan asszisztenseként már átéltem a Csehszlovák Kupa elhódítását, majd vezetőedzőként is bejuttattam a Slovant a kupadöntőbe, ahol alulmaradtunk a prágai Duklával szemben. Akkoriban felbuzdultunk azon, hogy sikerült feljutnunk az első ligába, hatalmas vágy hajtott minket. Olyat éreztem, amire azelőtt sehol nem volt alkalmam: a csallóközi emberek imádják a futballt. Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a végső siker érdekében. Természetesen szükségünk volt szerencsére is, de makacsul mentünk a célunk után, bíztunk magunkban annak ellenére is, hogy az ellenfeleink tapasztaltabbak voltak. Szeretném egy hasonló siker ünneplését még átélni Dunaszerdahelyen. Remélem, erre nem kell sokáig várni, és nagyon szorítok hozzá!”

Forrás: fcdac.sk