Most, hogy dühödt tombolással hevül a fejünk fölött az izzó tűzgömb, meg azért imádkozunk, mikor jön végre egy kis enyhülés, mikorra érnek véget a trópusiasan fülledt napok.
Valamikor azt hittük, hogy a mi életünkben biztosan nem fogjuk érzékelni a globális felmelegedés folyamatát, hiszen az majd egy távoli jövőben lehetséges csak. Most meg azon vesszük észre magunkat, hogy kénytelenek vagyunk hinni a híradásoknak: épp napjainkban fordul át a világ kereke...
Egyikünknek sem kell prófétának lennie, hogy belássuk, ideje megvizsgálni a megszokott kis életünket, felülértékelni hanyag szokásainkat, és ideje végre a közösségért is tenni valamit.
Persze, mindezt jó lenne nem a közösségi hálón, mellszélességgel posztolva, hanem a való világban, s a mindennapjainkban megcselekedve.
Mert, valljuk be, már nagyon átestünk a lónak arra a bizonyos túloldalára – felgyorsult világunk hatására pillanatok alatt ítélkezünk és ítélünk, a digitális térben zajló végtelen kommentháborúban harcolunk (nyelve dühöt, csalódottságot, frusztrációt és még ki tudja mi mindent) a (valós vagy csak vélt) igazunkért. Mennyire más lenne pedig egy igazán jóízűt beszélgetni egy finom kávé vagy egy kofola mellett, egymásra és önmagunkra figyelve.
Ideje lenne nem csak gyermekeinknek, de saját magunknak is határt szabni a digitális térben. Kilépni a virtuális világból, leszokni, amennyire lehet a közösségi hálók csalókás, hamisan tündöklő, időnket rabló világáról.
Végre nem csak adatoknak lenni, nem csak reklámcélpontoknak, masszának, hanem annak, amire teremtettünk: érző, szerető, közösségi embe-reknek. Mert a mai világnak erre van szüksége, nem magányos „ikonokra”.
Nagy Attila
Ezt már olvasta?
Peruban és a Coropuna csúcsán jártunk a VándorLáss-esten
Aki ismeri a VándorLáss-esteket, a VándorLáss csapatát,...
