Múltról, jelenről, a zene szeretetéről beszélgettünk Antal Tamással, a Haddelhadd billentyűsével.
– Klasszikus kérdéssel kezdem: hogy indult a banda?
– Hat évig tanultam zongorázni, majd négy évig játszottam egy fúvószenekarban, de mindig irigyeltem az „igazi” zenészeket, akik bandában játszottak. Egy alkalommal, karácsonykor hangszereket vásároltam a gyerekeknek, amikor találkoztam Kántor Tibivel, aki felvetette, hogy ugyan már, zenélhetnénk közösen mi is. Szólt további zenész barátainak, és elkezdtünk muzsikálni. Nagyon élveztük, mert azt játszottuk, amit szerettünk – akkoriban elsősorban magyar számokat a 70-es, 80-as évekből – de ezt csak a saját örömünkre tettük.
– Hogy léptetek ki a nyilvánosság elé?
– Egy szilveszteri buli alkalmával gondoltuk, hogy bemutatjuk tudásunkat barátainknak, ami olyan jól sikerült, hogy többen is mondták: nekünk ezt folytatni kéne, nem csak a próbateremben kellene zenélnünk. Akkor úgy döntöttünk, hogy belevágunk, elvégre mit veszíthetünk. Ha mi élvezzük a zenélést, és ezt az érzést át is tudjuk adni, mások is jól szórakoznak majd. Hozzá kell tennem, hogy rajtam kívül a zenekar többi tagjának mind komoly zenei előélete volt már akkor. A különbség pedig az volt, hogy addig pénzért zenéltek – néha olyat, amit nem is szerettek –, most pedig élvezetből muzsikáltunk.
– Kezdetektől játszottatok saját számokat?
– Nem, eleinte azt tartottuk, hogy ha valaki jobbat írt, mint mi, akkor játsszuk azt. Magyar zenével kezdtük, majd idővel bővült, módosult a repertoár, kedvenc angol számok is bekerültek, olyan zenekaroktól, amelyeken mi nőttünk fel: Uriah Heep, Deep Purple, P. Mobil, Hobo... Aztán ahogy egyre többet zenéltünk, saját szórakoztatásunkra mi magunk is kezdtünk számokat írni, amelyek a mi gondolkodásunkat, érzéseinket tükrözték. Három-négy év után ezek kikristályosodtak, két évvel ezelőtt pedig már volt egy lemeznyi saját dal. Akkor gondoltunk arra, hogy ki is adhatnánk ezeket, hogy hagyjunk magunk után valamit a világnak, olyat, ami mi vagyunk.
– Nem a nagy koncertjeitek révén lettetek sikeresek...
– Ahogy említettem, kezdetben a magunk örömére játszottunk, majd az NFG klubban adtunk koncerteket. Ez az időszak volt a leglátogatottabb időszakunk, mert bizony előfordult, hogy megtelt a klub, és még kint is várakoztak vagy százan. Később nagyobb zenekarok, például a P. Mobil, elhívták minket egy turnéra előzenekarnak. Felkészültünk rá, hogy a koncert alatt majd a Mobil nevét skandálja a közönség, de meglepetésünkre nem így történt. Ugyanakkor tudjuk, hogy nem mi vagyunk a világ legjobb zenekara, tudjuk, hogy hol a helyünk, és úgy is viselkedünk. Ma már sokkal jobban zenélünk, mint 15 éve, de úgy gondolom, hogy továbbra is az az öröm jön le a színpadról, amivel játszunk, tudod, bennünk nincs megfelelési kényszer. Két embernek is ugyanúgy zenélünk, mint mondjuk kétezer előtt. Aztán, ha majd egyszer nem jönnek el a koncertünkre, mi akkor is ugyanúgy folytatjuk – csak éppen a próbateremben –, de ugyanúgy fogjuk továbbra is élvezni.
– Ma is annyian járnak a fellépéseitekre, mint régen?
– Nem, egyértelműen kevesebben járnak. Egyrészt ma már más zene a menő, másrészt egyfajta lustaság is erőt vesz az embereken. Péntek este, amikor zenélni szoktunk, sokan inkább otthon maradnak, nem nagyon akarnak kimozdulni. Azelőtt pihenés gyanánt mi is a Dunához mentünk ki hétvégén, most meg az emberek szépen felöltöznek, és mennek a plázába, mert manapság ez a szórakozás.
De azért ha összességében nézzük, nem állunk olyan rosszul. Járunk ki Bécsbe, régi nagy zenekarok fellépéseire, amelyek valamikor több tízezres tömeget vonzottak. Ma pedig egy akkora városban, mint Bécs, csak 500-an kíváncsiak mondjuk a Uriah Heepre, vagy a Nazarethre. De ha Pestet vesszük, a Mobil havonta 250-300 ember előtt játszik. Ezekhez képest, ha Szerdahelyen 50-en jönnek el a mi klubkoncertünkre, az nem rossz arány.
– Az októberi koncertről mit mondanál?
– Szeretjük a klubkoncerteket, mert olyankor közel vagyunk a hallgatósághoz, és ez teljesen más hangulatot ad. De igyekszünk a komolyabb eseményeket „megünnepelni” egy-egy nagyobb koncerttel. A tíz éves szülinapunkat Kisudvarnokban „ültük meg”, vagy 400 hasonló érdeklődésű barát körében. Az idén felvetődött, hogy egy könnyebben megközelíthető helyszínen szervezhetnénk a 15-ös bulit, így esett a választás Dunaszerdahelyre, konkrétan a Vidékfejlesztési Szakközépiskola nagytermére. Hogy ne csak minket lássanak, vendéget is hívtunk, mégpedig az exPokolgépes Rudán Joe-t. És ha már az ünnepi koncertről beszélünk, van még egy fontos tudnivaló. Mivel mi is vidám emberek vagyunk, jókat röhögünk a koncertek alatt, ugyanezt kérjük a látogatóktól is: a belépő ugyanis egy mosoly – szeretnénk egy igazán jókedvű, jó hangulatú bulit.
Szóval október 7-én este 19.30-kor várunk mindenkit, aki szeretne egy jót bulizni, szeretné kellemesen, régi jó zenét hallgatva eltölteni a szombat estét!
Ezt már olvasta?
A múzeumnak is haladni kell a korral – Nagy Ivánnal beszélgettünk
Dunaszerdahely egyik ikonikus épülete a Sárga kastély....
Dunaszerdahely város fotókrónikája – új kiadvány jelenik meg településünkről
Nagy Attila helytörténész Fénnyel írva – Dunaszerdahely...
