A mi márciusunk

Sokszor eszembe jut: vajon milyen lehetett akkor, márciusban... Vajon érezték-e a szívükben az akkoriak az idő meg-megdobbanó mélységét? Gondolták-e ezernyolcáznegyvennyolcban, hogy előbb arany betűkkel, majd vérvörössel fogják beírni tetteikkel nem csupán a történelemkönyvekbe, de kései milliók szívébe is, kitörölhetetlenül, hogy a szabadság szent ügyéért érdemes élni, tenni, mindig, minden körülményben?

Úgy, aképp érezték-e a szél lágy melegét az arcukon, mint mi? S az esőben megsejtették-e, hogy a vihar majd mekkora fákat fog az útjukba taszítani?
Ha lehunyom a szemem, látni vélem a lányokat is, ahogy sóhajtva, izgalommal teszik fel férfiaik szíve fölé a nemzeti színű kokárdákat. S milyen büszkén viselik a legények a gyengéd kezekkel kabátjaikra öltött trikolórjaikat...

De vajon mi – te meg én – ugyanilyen büszkeséggel tesszük-e ki mai szívünk fölé piros–fehér–zöld színünket azon az emlékezetükre szentelt napon? Vagy csak megszokásból? Netán mert másutt is látjuk?

Esetleg épp félelemből, lustaságból, figyelmetlenségből talán el is felejtjük kitenni kokárdánkat?

Március van megint. A mi márciusunk. És éppen olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Hogy esős-e vagy borús, avagy az új élet, a hittel teli remények útján az első lépés a jobb, a boldogabb felé, az bizony nem máson, csupán rajtunk múlik...

Mert a tavasz igérete bennünk is elhintheti a melegség, a bizalom, az összetartozás, az életigenlés magvait. S e tavasz nem feltétlen a melldöngetésről, az „erőnek erejéről” kell szóljon, hanem éppen a szépről, a szabadságról és annak ünnepéről. S akkor feltehetjük mi is magunknak a kérdést, hogy a mi márciusunk szép ünnep-e, s a szabadságé-e. Ki tudunk, ki akarunk, ki merünk-e menni Isten ege alá, Petőfi után egy szívvel elmondani majd az eskü szavait?

____________________________________

A dunaszerdahelyi koszorúzási ünnepség március 15-én 16.00 órakor kezdődik az 1848–49-es emlékműnél (rossz idő esetén a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban). A szervezők szeretettel várnak mindenkit!