Karácsonyi ünnepvárás, készülődés, advent. Milyen szép is lenne, ha csak erre tudnánk figyelni, ha valóban ünneplőbe tudna öltözni karácsonyra maga a lélek is. Mert korunk üzleteiben nagy a jövés-menés, csak leginkább csupán a giccsbe hajlik a fenyőfa ága.
Nem is jövés-menés, hanem a rohanás – korunk és közép-európai régiónk népbetegsége tükröződik vissza jelenünk elsuhanó adventjében.
Hajszoljuk, toljuk magunk előtt a mindennapok egyre sokasodó terheit. Asszonyaink egyre gondterheltebben várják az ünnepet, a készülődés inkább kaotikumba fullad, semmint meghitt várakozásba. Férfijaink meg mintha minden nappal többet és többet kellene a vállaikra emeljenek, hogy majd a karácsony előszobájába toppanva fáradtan rogyjanak csak a székbe, kis időre. Gyermekeink karácsonyaiból hová tűntek el a mi szerény karácsonyaink? Amikor még örömmé tudott változni minden apró kis ajándék, amit szívvel adtak, hoztak az alig-díszes, de illatos fenyő elé…
Csak egy módon tehetünk a külső nyomás ellen: a tekintetünket a Szent családra emelve inkább a valódi értékeket teszük a fenyőfa alá – vagy szebben mondva: a betlehemi jászol elé. Mert csillogó értékek nélkül lehet, de Krisztus nélkül nincs és nem is lehet karácsony. Tehetünk bármit, önerőből csak a díszekig jutunk el, az igazi, megszülető Szeretetet nem tudjuk nélküle látni, megtapasztalni.
Lehet, sokaknak nem elég, én mégis azt hiszem, a lényeg, hogy a lélek öltözzék ünneplőbe. Isten előtt nincs dress code, oda még a legszegényebb is odaférhet. Mert az ünnep értéke csak bennünk születhet meg – függetlenül a pénztárcánk vastagságától. És bizony tudatosítani kellene, hogy minden élet csodálatos és szép ajándék. És azt is, hogy „az örökkévalóság útját járni lukas félcipő is elég”.
Nagy Attila főszerkesztő
