A II. világháború után, 1947 tavaszán kezdődött az a gyászos, embertelen folyamat, amelynek során közel százezer magyar embert űztek el szülőföldjéről, a Felvidékről. A csehszlovák vezetés fel akarta számolni a mintegy 650 ezres magyar etnikumot, de ezt a szövetséges nagyhatalmak nem hagyták jóvá. Így az utódállam a lakosságcsere kikényszerítése mellett döntött. Edvard Beneš elnök a kollektív bűnösség elve alapján megfosztotta állampolgári jogaitól a felvidéki magyarságot, s ezt követte a Szlovák Nemzeti Tanács rendelete a magyar földek elkobzásáról. Közben a Magyarországon, elsősorban a Dél-Alföldön élő szlovák nemzetiség körében propagandát fejtettek ki „Hív az anyaföld!” címmel, hogy „térjenek vissza” az őshazába. Erre mintegy hatvanezer, jobbára szegény, nincstelen ember jelentkezett, akik megkapták az otthonaikból elűzött felvidéki magyar nagygazdák, módosabb parasztok házait, földjeit. A szlovák-magyar lakosságcsere előtt, már 1946-ban megkezdték a felvidéki magyarok deportálását Csehország belső tájaira: 219 transzporttal mintegy 43 ezer személyt szállítottak cseh és morva területekre. Ma a dunaszerdahelyi római katolikus templom Öregharangja, az 1922-ben Brünnben öntött Szent József-harang szól mindazokért, akiket földönfutóvá tett a történelem, akiket elűztek felvidéki otthonukból.