Köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Kezdjük időrendi sorrendben a DAC-hoz kötődő első emlékekkel.
István: Édesapám által ismerkedtem meg a DAC-cal, ő már a 80-as, 90-es években bérletes volt a stadionban. Baráti társasággal járt focira, nemcsak hazai, de idegenbeli mérkőzésekre is, pl. ott volt Münchenben a Bayern–DAC mérkőzésen. Nyolcéves koromtól hordott magával, ott ültem az ölében a főtribünön és a kezemben tartottam a bérletét. Úgy féltettem, mint valami kincset, mert szezon végén mindig megkaptam tőle, volt, hogy aztán azzal aludtam.
Mónika: Nekem a DAC-cal kapcsolatban édesapámtól csak történeteim vannak, a fociról meg csak annyi, hogy otthon a faluban – Mihályfán – kijártam vele meccsekre. Nyilván én voltam a lánygyermek a családban, a DAC-érzést az öcsémnek kellett elsősorban átadni. Az első DAC-meccset viszont éppen az öcsémnek köszönhetem, mégpedig 2008-ban, a szomorúan emlékezetes DAC–Slovan mérkőzést megelőző hazai fordulóban. Talán a Nyitrával játszottunk, nagyon meghatározó élmény volt, megfogott a hangulat, és rögtön eldöntöttem, hogy ezentúl eljárok vele minden találkozóra.
A következő pedig sajnos a már említett szurkolóveréses mérkőzés volt, amit a főtribünről néztem végig. Ugyan messze voltunk a történésektől, de meg kell, hogy mondjam, így is szinte halálfélelem kapott el. Talán éppen a nagy adag adrenalin miatt mégsem tántorított el az újabb és újabb meccsélményektől.
István: Alapból a főtribünre jártunk, viszont, ha nem jött velem senki, akkor átmentem a B-középbe. Pontosan emlékszem az utolsó meccsemre a B-középben, 2010 utolsó tavaszi fordulójában megvertük otthon 2:1-re a Nagyszombatot, Radványi Miki volt az edző. Már ekkor is mint újságíró voltam jelen, a lefújás előtt futottam a mix zónába, hogy beérjek a sajtótájékoztatóra. Bizony, nem egyszer berekedve mentem, meg sem tudtam szólalni. Nyilvánvalóvá vált, hogy tetszik vagy nem, döntenem kell, vagy a sajtós részét preferálom a focinak, vagy mint szurkoló járok. És én az előbbit választottam.
Egyébként, hogyan jött az ötlet, hogy DAC-meccsekről tudósíts, vagyis inkább DAC-meccsekről is? Ha jól tudom, Mónika szintén besegít akár a saját weboldalad szerkesztésében, akár másban. Minden bizonnyal tanárként ez sem idegen feladat neked –, és akkor a kérdés ezen fele már a Mónikához szól.
István: Kezdetben szlovák nyelvű médiumoknak tudósítottam. 2010-ben a Sport7 nevű weboldal riportereket keresett, így a munkatársuk lettem, a tudósítások mellett elemzéseket, esélylatolgatásokat is végeztem. Felfigyeltek rám, mert elég pontosan megtippeltem az eredményeket. Ezt követte a Sport napilap elektronikus verziója, majd a Csallóköz hetilap. Egyre mélyebbre merültem az újságírásban, közben kint voltam Ausztriában, a grazi egyetemen, ahol fél évet tanultam. Sikerült akkreditációt szereznem a nővéremnek és nekem a Sturm Graz–Lokomotív Moszkva Európa-liga csoportmeccsre, így rálátásom volt az ottani körülményekre.
Szlovákiában eközben szigorodtak a feltételek a labdarúgásban, a kluboknak biztosítaniuk kellett többek között szurkolói koordinátort és újságírói koordinátort, vagyis aki az újságírókat fogadja a mérkőzések előtt, levezeti a sajtótájékoztatókat stb. A DAC ekkor engem kért fel erre a kvázi sajtófőnöki posztra, ami miatt sokat vacilláltam, hiszen akkor még a Mohseni–Antal-korszakot éltük, de végül is elvállaltam. Ezt három évig csináltam, lényegében semmire nem volt ráhatásom.
Tudni kell, hogy az újságíróknak megvolt a véleménye a DAC-ról, mostoha körülmények várták őket, de én maximum csak bólogathattam. Annyit sikerült elérnem, hogy megvendégeljük a mérkőzések előtt a sajtó képviselőit, ami pozitív visszhangot váltott ki.
Peter Šurín, aki a Šport napilap labdarúgói részlegének a főszerkesztője volt, majd elkerült a válogatotthoz, azt mondta nekem, hogy ilyen megvendégelés még válogatott szinten sincs. Három év után Világi Oszkár átvette a klubot és Nagy Krisztián lett a sajtófőnök. Nem akartam teljesen elszakadni a sporttól, ekkor gondoltam ki, hogy csinálok egy saját portált, ez lett végül 2014-ben a Sportolunk.sk. 4-5 éve a TASR szlovák hírügynökség tudósítója is vagyok, ebben a munkában szintén segítségre van a nővérem.
Mónika: Lényegében az öcsém segédje lettem már a DAC sajtófőnöksége alatt, mivel néha egy ember ezekre a feladatokra nem elég. Én néztem át az akkreditációkat, kezükbe adtam a nyakba akasztható identifikációs kártyát stb. Fogadtam az angol nyelvű vendégeket, akik esetleg nem tudtak szlovákul, azokat útbaigazítottam. Egy ideje az Új Szó keddi számába is tudósítok az alacsonyabb osztályú labdarúgó bajnokságok rovatába. Meg természetesen a Spotolunk.sk-t is segítem a munkámmal, észrevételeimmel.
Ami a tanári hátteret illeti, 2003-ban lediplomáztam, majd közgazdaságtan szakon kezdtem tanítani. Akkor még úgy hívták a mai Közös Igazgatású Középiskolát, hogy Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakközépiskola (később pedig Vidékfejlesztési Szakközépiskola). 2005-ben megalakult a Sportgimnázium és a két iskola egy igazgatóság alatt működött tovább, ezért volt alkalmam tanítani a DAC korosztályos csapatainak tagjait is, konkrétan sportmenedzsmentet. Az elméleti rész mellett én is elkezdtem jobban érdeklődni a sport iránt, hogy ha az osztályban szóba került a hétvégi focimeccs, hozzá tudjak érdemben is szólni.
Büszkén látogattam azokat a mérkőzéseket, ahol a diákjaim fociztak, de ugyanilyen büszkeséggel tölt el, ha egy volt diákom viszi valamire a sportban. Például Ravasz Tibi, aki azóta a DAC-nál edzősködik, és akivel egyben kollégák is lettünk.
A cikk folytatását elolvashatják tartalomszolgáltató partnerünk, a Klikkout oldalán.
