Harminchét év után is minden összecsapás előtt felkészül és 90 percen keresztül izgatottan várja a mérkőzés végkifejletét. Nagy felelősséggel jár a munkája, de a mindig pozitív bemondó szívvel-lélekkel a rászabott feladatot. A vele készített interjú során büszkén mesélt az elmúlt évekről, a legemlékezetesebb pillanatokról és a DAC életérzésről.
Több évtizede te vezényeled le a DAC mérkőzéseit, milyen út vezetett el idáig?
Azt hiszem, kezdjük a legelején. Az alapiskola után gimnáziumot végeztem, utána pedig egy felépítményi iskolában kultúrát tanultam. Ebből kifolyólag, mikor 1977-ben átadták Dunaszerdahelyen a kultúrházat, 10 éven keresztül kultúrfelelős voltam. Itt kerültem szoros barátságba a szórakoztatással és a diszkós világ színességével. Majd 1987-ben videótechnikusként kezdtem meg pályafutásomat a régi sportcsarnokban. A DAC mindig is közel állt a szívemhez, hiszen hű szurkolóként rendszeresen részt vettem a futballmeccseken. A foci iránti szeretetemnek és a jó beszédkészségemnek köszönhetően Horváth József, a DAC első bemondója meglátta bennem a tehetséget. Felkért, hogy legyek az utódja, és vigyem tovább ezt a felelősségteljes pozíciót. Ennek apropójaként 1985-ben, mikor a klub feljutott a ligába, már én voltam a bemondó és a technikus egyben. Immáron elmondhatom, hogy harminchét évvel a hátam mögött én vagyok jelenleg is a DAC hangja.
A harminchét év alatt számos izgalmas mérkőzésen vettél részt. Ki tudnál emelni olyan küzdelmet a pályán, amely a legemlékezetesebb számodra?
Számomra a legkiemelkedőbb esemény, amelyet végig vezényelhettem, az a híres DAC–Bayern összecsapás volt. Ez egy hihetetlenül fantasztikus és megismételhetetlen emlék számomra. Az itthoni visszavágóra rekord mennyiségű ember jött el, közel 16 800-an, hogy együtt tudjunk szurkolni a dunaszerdahelyi csapatnak.
Ennyi néző azóta sem volt az arénában. Tulajdonképpen nem is fértek be, hegyén-hátán voltak az emberek, még a fákon is lógtak, hogy a saját szemükkel kísérjék figyelemmel az év legizgalmasabb derbijét. Mindezek mellett nagyon szerettem a cseh Spartan elleni meccseket, ezek voltak az igazi csúcs mérkőzések. 1987-ben a kupadöntőt megnyertük ellenük. Hihetetlen érzés volt! Ha az új stadiont vesszük figyelembe, akkor az első mérkőzés, tehát az avatómeccs egy különleges eseményként él a tudatomban. Trencsén ellen játszottunk, mikor Živkovič és Lupták által 2:0-ra győzedelmeskedtünk. A zuhogó eső ellenére hatalmas volt az öröm a stadionban.
Az inetrjú folytatását elolvashatják tartalomszolgáltaó partnerünk, a Klikkout oldalán.
