És sajnos lesznek elegen olyanok is, akik aggódó félelemmel, a kirakatok csillogását elkerülni igyekvő tekintettel (még ábrándozni se merve) azon tűnődnek, lesz-e vajon mit a díszítetlen asztalra odatenni családjuknak.
Szomorú ez a kettősség, hiszen olyan pazarló tud lenni az egyik véglet (elég, ha csak a karácsony utáni szeméthegyeken tekintünk végig), amellyel a másik hálásan jól tudna lakni.
Ezért is kívánom azt idén mindannyiunknak, hogy adventi utunkat úgy járjuk, mint a negyedik betlehemi király.
Ő volt az, aki jómaga is arannyal, drágakövekkel, kelmékkel indult útnak a betlehemi csillagot követve a Megváltóhoz, ám útközben annyi rosszat látott, tapasztalt, hogy lassan mindenét szétosztotta a szegények között. Segítette az elesetteket, s végül betlehemi útja olyan sokáig tartott, hogy már csak a keresztre feszített Úr lábaihoz tehette le egyetlen megmaradt kincsét: lelkének igazgyöngyét.
S noha a döntés mindig a miénk, jó tudni azt is, mindenki csupán annyit visz majd élete alkonyán magával, amennyi a földi útja során szerzett jó cselekedetekből éppen a szívébe fér – se többet, se kevesebbet. És akkor derül ki majd igazán, hogy – mint a negyedik betlehemi király – ki mit tud majd letenni összeszedegetett, igaz kincseiből, emberségéből, szeretetéből az egyetlen Király elé...
Nagy Attila
