A szülő mindig nehéz döntés előtt áll, ha gyermeke speciális nevelést igényel: írassa normál alapiskolába, ahol integrált tanulóként vehet részt az oktatásban, vagy a speciális iskolát válassza számára? A normál alapiskolák nagy részében azonban nincsenek meg az integrált oktatás feltételei. Bár ma már pedagógiai asszisztenst is alkalmazhatnak, különböző okok miatt – pénz- vagy szakemberhiány, érdektelenség – sok helyütt ez nem történik meg. A pedagógusok többségének nincs speciálpedagógiai képzettsége, nem tudják, hogyan segíthetnének az ezt igénylő gyermeknek. Ha pedig viselkedési zavaros tanuló kerül az osztályba, akit állandóan fegyelmezni kell, a tantárgyukat sem tudják megfelelően tanítani, és a többi tanuló is kárát látja – magyarázzák vendéglátóim.
A magyar szülők azonban gyakran anyanyelvű speciális iskolát sem találnak gyermeküknek. A Dunaszerdahelyen és környékén élők szerencsésebbek, a városban két magyar tannyelvű speciális iskola is működik.
„Nálunk minden tanuló értelmi sérült, a hivatalos besorolásuk A, B, illetve C variáns, azaz a sérülésük enyhe, középsúlyos vagy súlyos fokú, gyakran társult diagnózisokkal – mondja az igazgatónő. – Az egyes osztályokba sérülésük foka alapján kerülnek a gyerekek, vegyes diagnózissal, miközben figyelembe vesszük, ha viselkedési zavar is fennáll. Van egy osztályunk kizárólag autisták és egy a súlyos, halmozottan sérült tanulók számára, ahol csak egyéni foglalkozást tartunk.” Az osztályokban 5–8 gyermek van, s a gyógypedagógus munkáját pedagógiai asszisztens segíti; ezáltal lehetővé válik, hogy mindenkivel egyénileg foglalkozzanak. A súlyosabb autisták négyen-öten vannak az osztályban, már nem különítik el egymástól őket, ugyanis a tapasztalat megmutatta, hogy az elkülönítés nem mindenkinek felelt meg. Az autizmus esetében ugyanis nagyon széles a spektrum, s a kör alakban felállított asztalok jobban beváltak. „Mi mindent megteszünk azért, hogy a gyermek szeressen idejárni. Akár év közben is más osztályba teszünk át valakit, ha a sajátjában valami miatt nem érezte jól magát, nem tudott beilleszkedni. Szeretnénk, ha a gyerekeinknek fejlődésük szempontjából a legjobb lenne” – teszi hozzá Katona Szabina.
Pihenősarok az osztályban
Nem hagyományos, 45 perces óráik vannak, hanem másfél órás blokkokban folyik a tanítás. Először vannak a nehezebb tantárgyak, a félórás tízóraiszünet után a nevelésiek következnek. Mindenki egyéni képességei, adottságai szerint kapcsolódik be az órába, aki elfárad, 20-25 perc után szünetet tarthat. Arra is tekintettel vannak, ha reggel a szülő szól, hogy a gyermeke rosszul aludt, éjszaka rohama volt, fáradt. Az osztályokban pihenősarkot alakítottak ki, oda félre lehet vonulni, le lehet pihenni. Az igazgatóhelyettes az egyik osztályban az anyaméh mintájára kialakított hintát mutatja, ebben a kicsik és az autisták olyan pózt vehetnek fel, amely megnyugtatja őket. A középsúlyos és súlyos, halmozottan sérültek esetében a bazális terápiát alkalmazzák, azaz stimulálják, masszírozzák a gyermek testét, és snoezelenterápia is van, amely lazít és pihentet. Olyan pozícióba helyezik őket, hogy minél jobb, minél kényelmesebb legyen nekik.
„Ami a tanulást illeti – mondja Nagy Anikó –, az államilag kiadott terv szerint haladunk, de ebből még a tanuló képességeihez igazított egyéni tanmenetet készítünk. Nagyon változó, hogy kinél mennyi idő alatt lehet eredményt elérni. Nem mindenki tud megtanulni írni-olvasni, az ügyesek viszont mire végeznek, akár a hatodik osztályos szintet is el tudják érni. A grafomotorikus készségek fejlesztése úgy kezdődik, hogy a gyermek megtanulja fogni a ceruzát. Nagymozgásokkal kezdjük, azokból alakulnak ki a finommozgások. Az autistáknál a szociális készségek terén vannak gondok: a másiknak az elviselése, a másikhoz való viszonyulás, odafigyelés, kimozdítani a saját világából, sokszor szüksége van egy zugra, ahol egyedül lehet. Van olyan kisgyerek, aki nem tűri a hangokat, és ha bemegyek az énekórára, már fogja be a fülét, mert ő a hangokat felerősítve hallja, s az énekhangot nem viseli el. Ilyenkor az asszisztens kiviszi, hogy a többivel tudjak foglalkozni. Neki is zenével kapcsolatos, de elméleti jellegű feladatot adok. Elvégeztem a Kokas-módszert, ez olyan zenepedagógiai módszer, mellyel a gyermek érzelmi világára hatunk: mozgással és énekkel különböző érzelmeket próbálok kihozni belőle. A bazális stimuláció és snoezelenterápia mellett alkalmazunk még mozgás-, művészet- és Ayres-terápiát” – sorolja Nagy Anikó.
Nagy probléma viszont a könnyen érthető tankönyvek hiánya. A pedagógusok nehéz helyzetben vannak, könyvekre, munkafüzetekre volna szükség, hogy tudjanak dolgozni. Autisták számára egyáltalán nincs tankönyv, nagyon kevés van a középsúlyos értelmi sérültek számára, és az enyhe értelmi sérülteknek szántakból is csak egyes részeket tudnak felhasználni, ezért minden gyermek számára egyénileg készítenek anyagot. A tankönyvhiány abból is ered, hogy az iskola tanítási nyelve magyar, és a rendelkezésre álló tankönyvek is fordítások.
Tanítani és segíteni
Csémi Judit gyógypedagógus, az iskola honlapjának készítője a múlt tanévben pedagógusi asszisztensként dolgozott, idén pedig a súlyos, halmozottan sérült gyerekek osztályában lett osztályfőnök. Magyar nyelv és irodalom és informatika szakon szerzett képesítést, a speciálpedagógiát később végezte el.
„Húszéves cserkészmunka van mögöttem, gyerekekkel foglalkoztam. Ápolónő is szerettem volna lenni, a gondoskodás, segítőkészség, szolgálat, alázat mindig is bennem volt, s a gyógypedagógiában találtam meg a tanítás és a segítés összekötésének lehetőségét. Három gyermek tölt itt heti négy, illetve öt órát, egyéni tanmenettel, különböző időpontokban. A két kislány nem beszél, nem mobilis, a kisfiú pedig az értelmi sérülése mellett gyakorlatilag vak. Mind a három gyerkőcnek más pozíciót kell keresni. Az egyik kislányt a babzsákba ültetem, a másikat a fotelba, a kisfiúval pedig az asztalnál tanulunk. Ezekre a gyerekekre minden kívülről jövő inger hatással van. A labdamedencében a sok színes labda a látást stimulálja, s a testüket is masszírozza. Sokat énekelünk, mondókákat mondunk, minden tevékenységet kommentálok, hogy hallják a beszédet. A buborékoszlopunk is nyugtatóan hat, segíti az észlelést, stimulálja a látást, a buborékok fejlesztik a koncentrációt. Szeretném, ha az itt eltöltött idő élmény lenne számukra, arra törekszem, hogy a kellemes környezetben megnyugodjanak, ellazuljanak, emellett valamit tanuljanak, fejlődjenek. Az egyik kislánytól, sajnos, nem érkezik visszajelzés. A kisfiú nagyon élvezi a foglalkozásokat. Szeret énekelni, jókedvű, sokat nevet, ez nekem visszajelzés, hogy jól érzi magát. Ha tudja, hogy másnap iskolába megy, az örömtől, izgalomtól nem alszik éjjel, és szinte repül az iskolába. Számukra ez a színfolt a mindennapokban. Nemcsak adunk ezeknek a gyerekeknek, hanem kapunk is tőlük, nagyon sok szeretetet, s tanulunk is tőlük, meg a szüleiktől is, akiknek jólesik, hogy megoszthatják velünk gondjaikat, apró örömeiket.”
A készségfejlesztő iskola
A legnagyobb fejfájást az okozza szülőnek, gyermeknek, hogy a speciális alapiskola elvégzése után hogyan tovább. Aki befejezi a tizedik – autisták esetében a kilencedik – osztályt, és megvannak hozzá az adottságai, az a hároméves képzést nyújtó készségfejlesztő iskolában folytathatja. Saját tanulóikon kívül más iskolákból, más járásokból is jöhetnek ide, sőt olyanok is, akik pár évet már otthon töltöttek, és utána szeretnének valamit tanulni. Korhatár nincs.
Az igazgatónő a tantárgyakat sorolja: „Az alaptantárgyakon kívül van főzés, bevásárlás, házimunkák, idősek gondozása, egészségügyi nevelés, irodai munkára, önellátásra, a maguk körüli teendők elvégzésre tanítjuk őket. A jól felszerelt konyhában készítik a tízórait, főzik az ebédet. Olyan finomakat főznek, hogy mi is bejelentkezünk ebédre.”
A készségfejlesztő iskola csak időleges megoldás, befejezése után kevesen tudnak elhelyezkedni. Az igazgatóhelyettes szerint nem könnyű támogató munkahelyet találni, az egyik tanítványának egy idősotthonban sikerült kisegítőként elhelyezkednie.
Közösségépítés
Katona Szabina arról is beszélt, hogy a tanulás, fejlesztések, terápiák mellett sokrétű, közösségépítő tevékenység folyik az iskolában: „Vannak szakkörök, a néptáncot annyira szeretik a gyerekek, hogy már két csoport is van. Igyekszünk sok olyan rendezvényt szervezni, ahol a szülők is jelen vannak. Ősszel egy nap minden a tök körül forog: abból sütnek, főznek, azzal díszítenek. Van farsangi bál, tavaszváró nap, ilyenkor különféle tavaszi dekorációk készülnek. A gyermeknapi eseményekre még a nagyszülők is eljönnek. Vannak sportnapok, rajz- és szavalóversenyek, a közlekedési parkban a közlekedés szabályaival ismerkednek, kiállításokra járunk, a könyvtárban meseórákat tartanak nekünk. Kirándultunk már Ausztriába, Magyarországra, részt vettünk a budapesti állatkertben a sérült gyermekek napján. A szülők nagyon hálásak ezekért a lehetőségekért, hiszen a szponzoroknak köszönhetően térítésmentesen tudjuk megvalósítani őket.”
Ha a szülő és a gyerek elégedett az iskolával, továbbviszi a hírét. Kulturális rendezvényeken is részt vesznek, az autistanapon sétát tartottak a városban, és szórólapokat osztottak, hogy minél jobban megismerjék őket. Az iskolát jószívű emberek, iskolabarátok, cégek támogatják. Sokan el is jönnek körülnézni, találkoznak a gyerekekkel, azután döntenek. Rengeteg pályázatot írnak, s az adófelajánlásokból is folyik be pénz.
Terveik
„Egyelőre csak a bejárat akadálymentes, de már dolgozunk rajta, hogy szeptemberig elkészüljön a korlátlift. A súlyos, halmozottan sérült tanulókat addig a földszinten helyeztük el. Szeretnénk elérni, hogy legyen saját iskolai logopédusunk. És a nagy vágyam: speciális óvodát nyitni. Szlovákiában nincs magyar nevelési nyelvű speciális óvoda. A törvény az iskolába lépés előtti évben kötelező óvodalátogatást ír elő, ezt azonban a speciális nevelési igényű gyermekek esetében az óvodák túlzsúfoltsága miatt nagyon nehéz teljesíteni, ráadásul többnyire nincsenek is fölkészülve a fogadásukra: hiányoznak gyógypedagógusok, asszisztensek. Ezt a hatalmas célt tűztem ki magam elé” – mondja búcsúzóul az igazgatónő.
Szülők és gyermekeik
Közben érkeztek a szülők gyermekeikért. Néhányukkal sikerült beszélgetni.
Vicsápi Diána és Bálint, Dercsika
Bálint 18 éves, a készségfejlesztőben harmadikos.
Bár anyukája nem volt biztos benne, sikerült jót beszélgetnünk. Elmondta, hogy szereti a számítógépes játékokat, és nem mind vad, háborús, vannak nyugtató jellegűek is. Nagyon szívesen hallgat zenét, legfőképpen metált, kedvenc együttese a Pokolgép. Énekelni viszont csak akkor szokott, ha egyedül van. „Kínosnak érezném, ha énekelnem kéne, nincs a legjobb hangom” – ismerte el. Kisebb korában jobban szeretett ebbe az iskolába járni, a főzés nem igazán a kedvence, talán kicsit örült is, hogy eljöhetett az óráról. Ha akarna, darakását, tojásrántottát tudna készíteni, de nem akar. Inkább csak segít megtisztítani a zöldséget, kevergetni az ételt, és meg is tud teríteni. A mobiltelefonon szívesen olvas történeteket, kalandosat, krimit. Az iskolában vannak barátai, két Máté, és Dávid is jó barátja. Velük mindenféléről szokott beszélgetni, legfőképp az autókról. Miután elbúcsúzunk, megy vissza az órára; anyukájával beszélgetünk tovább.
– Mikor és hogyan derült ki, hogy Bálint autista?
– Kicsi volt, odament a falhoz, beleverte a fejét, és ment tovább. Az orvosnő erre úgy reagált, hogy minden gyereknek van mániája, majd elmúlik. Nem voltak tipikus tünetei, mint például megkésett beszédfejlődés. Igaz, a testvére kilenc hónaposan kezdett el járni, Bálint egyévesen. Születése után sokáig sárga volt, csak hét hónapos korában csökkent le a bilirubinszintje. Nem tudni, hogy ez okozta-e az autizmus kialakulását. ADHD-ja is van, meg szemrángásai. Túlmozgásos volt, s alakultak ki nála rituálék, de nem volt nagyon feltűnő, mert kiskorától hozzászoktam. Még nem volt négyéves, amikor kértem, hogy nézze meg pszichiáter. Nagyszombatban a klinikai pszichológus nem tudott magyarul, ezért csak a viselkedését figyelte, végül Pozsonyban egy magyarul tudó gyógypedagógus állapította meg, hogy magasan funkcionáló autista. Havonta jártunk hozzá fejlesztésre. Hordtuk őt fejlesztésre Érsekújvárba, a Regionális Oktatási és Szociális Központba, Nagymegyerre mozgásterápiára, Somorjára biofeedbackre. Amit ajánlottak, mindent kipróbáltunk.
A pszichológus az óvodában megállapította, hogy az intelligenciaszintje magas a korához képest, érzelmi szinten viszont fejletlenebb a koránál. Nem ment neki a finommotorika, legózni nagyon tudott, de ceruzát fogni nem. Mindent tudni szerettem volna az autizmusról, bújtam az internetet, könyveket, szakmai napokon, előadásokon vettem részt, ahol lehetőség van szakemberekkel, szülőkkel beszélgetni. Mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, csak ajánlani tudom.
– Sikerült beilleszkednie az óvodában és az iskolában?
– Az óvodában elfogadó, segítőkész óvó nénik voltak. Alapiskolába Karcsán kezdett járni, az első három évben kiváló tanító nénije volt. Eljött velünk Újvárba tanácsot kérni, mit hogyan csináljon, mit hozhat ki belőle. Az osztálytársak szülei is megértők voltak. Negyedikben a pubertás elején kezdődtek vele a gondok, ötödikben még fokozódtak. Gyakran fájt a feje, erős migrénjei voltak. Miután a pszichiáter gyógyszereket cserélt nála, teljesen megváltozott: mindig maximalista volt, azelőtt egy vesszőhibát sem követett el, aztán más lett az írása, nehezen ment neki a tanulás. Érezte, hogy nem képes arra, amire addig, és ez törést okozott nála. Nem tűri a kétértelmű dolgokat, azt sem, ha hosszan magyaráznak neki valamit, és ötödikben már hosszabb magyarázatokkal szembesült az órán. A helyzet önértékelési és fokozott figyelemzavart, elutasítást váltott ki nála, ezért gyógypedagógussal, pszichológussal, pszichiáterrel konzultálva meg kellett hozni azt a súlyos döntést, hogy a második félévben átvigyük Dunaszerdahelyre a speciális alapiskola autista osztályába. Megnyugodott, enyhült nála a megfelelési kényszer, mert itt mindenki nehézségekkel küszködik. Csupa egyese van. A gyógyszereket is fokozatosan elhagytuk. Megvannak a rituáléi, reggel felébredés után egy-másfél órát hangos zenére pörög. Ha hazamegyünk, átöltözik, és már kapcsolja is be a zenét. Családi házban lakunk, megszoktuk, a szomszédok is tolerálják.
– Hamarosan befejezi az iskolát, hogyan tervezik a továbbiakat?
– Rokkantnyugdíjas, de az orvos azt javasolta, hogy keressünk neki valamilyen részmunkaidős elfoglaltságot, mert ha otthon marad, magába forduló lesz. Ez történt vele a nyári szünetekben is; szokta mondogatni, hogy a kapun sem szívesen lép ki. Mivel nagyon szeret szerelni, a férjem munkahelyén, ahol hidraulikus hengereket szerelnek, felajánlottak neki munkát. Otthon füvet nyír, ha itt az iskolában nyikorog az ajtó, megkeni, csavarhúzót hoz, hogy ha meglazul a csavar a székben vagy az asztalban, meghúzza. Legókat rak össze, akár a saját fantáziája szerint is. Szívesen végez irodai munkát számítógéppel, plakátot szerkeszt.
– Mi segített elfogadnia, hogy Bálint különbözik másoktól?
– Ez egy folyamat volt. Mivel nem hirtelen zúdították rám, hanem én próbáltam utánajárni a viselkedésében, fejlődésében tapasztalt furcsaságoknak, mert sem a bátyja, sem a szomszéd fiú nem ilyen volt. Így sem volt könnyű, akadtak nehézségek a tágabb családban: »Mániás, elkényeztetett, az autista nem ilyen.« Ezekkel a kritikákkal meg kell küzdeni, hiszen a mi dolgunk, hogy segítsük őt, egyengessük a sorsát. A férjem rögtön elfogadta, a vizsgálatokra együtt mentünk, ő is hallotta a szakemberek véleményét. Szerencsére Bálint nem agresszív, impulzív. Mindent nemmel kezdett, de aztán megcsinálta. Ez az impulzivitás megmaradt nála, méregből odaszól, aztán megbánja. Ami a szívén, az a száján. Ezt meg kellett szokni.
Meg kellett tanulni feldolgozni, hogyan viszonyulnak hozzá mások. Az a baj, hogy az emberek az autistát úgy képzelik el, hogy leül a sarokba, hangokat ad ki, dühöng, de ő nem olyan: tud viselkedni. Az ide járó gyerekek szülei sem értik, mi a gond Bálinttal, nem látni rajta semmit, jól kommunikál… De el kellett fogadnunk, hogy az értelmezés, gondolkodás, önellátás terén mindig is segítségre, irányításra fog szorulni.
Koncser Maja és Réka, Dunaszerdahely
„Réka 16 éves, autista, szeptemberben jött a készségfejlesztő iskolába, előtte az Ádor utcai speciális alapiskolába járt. Egészségügyis vagyok, és ha belegondol az ember, hogy várja a babát, hogy minden nagyon szép lesz, minden nagyon jó… A terhesség probléma nélkül zajlott, egy kis magas vérnyomáson kívül semmi gond nem volt. Megszületett szépen, egészségesen, és jóformán kétéves koráig nem is volt semmi tünete. Úgy kezdődött, hogy nem akart beszélni, nem kommunikált senkivel. Nálam azért mocorgott a kisördög, hogy ennyi idősen már valamit kellene beszélnie. A körzeti gyerekorvos aranyos volt, próbálta elütni a dolgot azzal, hogy »Majácska, te beszélsz túl sokat, nem hagyod szóhoz jutni a gyereket«. Igaz, hogy van, akinél később indul el a beszéd, de ahogy telt az idő, rájöttem, hogy valami gond van. Elkezdtünk vele neurológushoz, pszichológushoz, gyógypedagógushoz járni, elmentünk Budapestre a Vadaskert Alapítványhoz, s az ambulancián a doktornő megállapította, amit már sejtettem, és tartottam tőle: hogy autizmus. De hála Istennek, a spektrum legalsó szintjén van. Mikor bekerült az óvodába, akkor kezdett kicsit beszélni. Az iskolában aztán nagyon is megeredt a nyelve. A beszédjén azért észre lehet venni, hogy van valami probléma. Nem kap gyógyszeres kezelést, nincsenek dühkitörései, nincsenek olyanok, amik elméletben az autizmus vezető tünetei volnának. Jól is tanul, tiszta egyes, és az alapiskolában is az volt. Gondolkodtam azon, hogy normál alapiskolába íratjuk, de az ész felülmúlta magát, hogy ne nekem legyen jó, hanem a gyerekemnek. Nem tudott volna lépést tartani a többiekkel, lemaradt volna. A pedagógusok az előző iskolájában is, meg itt is gyermekközpontúak. Le a kalappal előttük, minden tiszteletem az övék.
Neki megvan a maga kis világa. Hazamegyünk az iskolából, megvan a rezsim: átöltözés, ebéd, tanulás, utána szabad foglalkozás. A tanulásba engem is bevon, s amikor már elege van, bevonul a gyerekszobába, laptopon vagy tableten valamit játszik, összevág videókat – a technikai dolgokhoz adottsága van. Főzni is szeret az iskolában, enni is, de azért megválogatja, hogy mit. A zöldséget-gyümölcsöt tegyük félre, a krumplipürét szereti, de a főtt krumplit nem, a paradicsomlevest nagyon, de a nyers paradicsomot nem. Vannak ilyen érdekes dolgai.
Mikor kiderült a diagnózis, a párom anyukája nehezen fogadta el, de aztán beletörődött ő is. »Kitől kapta el?« – kérdezgette. Ezt nem lehet elkapni. Korábban senkinek nem volt a családban. Az orvostudomány sem tudja, hogy valójában mitől alakul ki. És egyre több az ilyen gyerek.
Szerencsére a munkám nem látta kárát. A szerdahelyi kórházban dolgoztam ápolónőként, és a gyermekgondozási segély hat éve alatt Budapesten a SOTE-n elvégeztem a mentőtisztképzést. Várkonyon laktunk, Győrbe jártam át, közel volt. Amikor mentőtisztként éjszakai szolgálatban voltam, a férjem otthon volt Rékával, anyukámék is a szomszédban laktak. Most csak a hétvégeken dolgozom. Elkerültem egy magán-légitársasághoz Budapesten: a légiutas-kísérőket oktatom elsősegélynyújtásra. Pénteken délután megyek, szombaton dolgozom, vasárnap jövök haza. Közben a férjem van Rékával, hét közben pedig online tudom a hallgatókkal tartani a kapcsolatot.
Réka jövője sokat foglalkoztat. A jó Isten tudja még, mi lesz. Önálló, meg is főzöget, elrakodik, kitakarít, nincs vele semmi gond, bár most jönnek a lányos problémák: abban a korban van, hogy érdeklődni kezd a fiúk iránt. Beszippantotta őt az informatika világa. Mi sem leszünk mindig itt. Próbáljuk őt úgy irányítani, hogy meg tudjon állni a saját lábán, hogy ne vesszen el a nagyvilágban.”
Tóth Erika / A cikk a Carissimi folyóirat 2023/1-es számában jelent meg.
Ezt már olvasta?
Bécsi szavalóversenyen remekeltek a Közös Igazgatású Szakközépiskola diákjai
A Dunaszerdahelyi Közös Igazgatású Szakközépiskola, Szabó...
Németországi diákmobilitás a Zero waste journey ERASMUS + projekt kapcsán
A dunaszerdahelyi Neratovicei téri Magyar Tannyelvű Magán...
