Nagyböjti csallóközi népszokások

A Csallóközben igen elterjedt és kedvelt böjti eledel volt a kőtés. A kőtéshez a megtisztított és kevés rozzsal kevert búzát tenyérnyi vastagon egy deszkán szétteregették, meleg helyre tették, s letakarták vizes ruhával. Mindennap meglocsolták, így már rendszerint a harmadik napon csírázni kezdett. Igen vigyáztak arra, hogy a nap melege ne érje, mert ekkor gyorsabban megsárgult. Amikor már teljesen szép sárga lett, ledarálták, majd jó hideg vízben kimosták, „kicsavarták, mint a ruhát”, a levét pedig többször átszűrték. Kevergetni kellett, hogy a benne lévő keményítő le ne ülepedjék. Kevés liszttel bekeverték, hogy sűrűbb legyen.

Ezután lábosba öntötték, a közepébe nádat szúrtak – ezen szálltak ki a sütés közben keletkezett gázok – s szép pirosra sütötték.

Egy kisudvarnoki adatközlő szerint kőtés-sütéskor kevés lóganét kellett átdobni a kéményen, akkor a kőtés jó magasra följött, kifutott a sütőből. Ez az egyszerű böjti eledel egy házból sem hiányozhatott, a rokonság és a szomszédok kóstolót is küldtek egymásnak.

A hamvazószerdát követő csütörtökön, népi nevén zabálócsütörtökön egy napra még szünetelt a szigorú böjt, ekkor fogyasztották el a farsangi maradékot.

A böjti időszakban nem alakult ki jellegzetes népszokás sem.

Rendszerint az időjárás is eléggé mostoha szokott lenni, a tél ekkor élte ki utolsó napjait. A szeles, hűvös időre a csallóköziek így mondták: fújnak a bűti szelek.

Meg azt is tudták, hogy „azír fújnak a bűti szelek, mer ezekbe a napokba lett kivígezve az Úr Jézus”.

Azt is megfigyelték, ha böjtben sok szél fúj, gazdag lesz a gyümölcstermés, de száraz lesz a nyár. Nagyböjtben tilos volt a tánc, mert ha táncoltak, tavasszal a fákról lehullottak a virágok. 

(Forrás: Marczell Béla: Csallóközi népszokások)