Mons. Kiss Róbert: „A megmaradás nem az ünnepnapokon, hanem a hétköznapokban dől el”

Tisztelt polgármester úr! Tisztelt alpolgármester urak!

A polgári élet képviselői minden szinten!

Főtisztelendő esperes úr, kedves paptestvéreim!

Tisztelt pedagógusok és diákok!

Tisztelt lovagok!

Tisztelt ünneplő közösség, kedves dunaszerdahelyiek!

Van egy pillanat, amelyet mindenki ismer, aki valaha visszatért egy számára kedves helyre. Amikor feltűnik az első ismerős torony, a jól ismert utca, és az ember egyszer csak érzi: mindez nem csupán emlék, hanem életének elválaszthatatlan része.

Én is ezzel az érzéssel lépem át újra és újra annak a városnak a határát, amely egykor kilenc évig szolgálati helyem volt, és amely később díszpolgárává fogadott.

A jubileumi 2000. esztendőben kerültem Dunaszerdahelyre, huszonhét éves, fiatal papként kezdve meg itt szolgálatomat.
Önökkel lehettem az öröm pillanataiban, de mellettük állhattam a legnehezebb órákban is. Beléphettem otthonaikba, osztozhattam családjaik örömében és fájdalmában. Mindebből olyan kötelék született, amelyet sem az eltelt évek, sem a távolság nem tudtak elszakítani.

Ezért amikor ma végignézek ezen a téren, nem egyszerűen egy ünneplő sokaságot látok. Arcokat látok. Nevek jutnak eszembe. Történetek elevenednek meg bennem.

Talán éppen ezért jelent számomra különösen nagy örömet és megtiszteltetést, hogy Szent István király ünnepén ma ismét itt állhatok Önök között.

1. Egy folyó partjáról jöttem

Jókáról, a Mátyusföldről, a Kis-Duna partjáról származom. Annak a folyónak a vidékéről, amelynek túloldalán már a Csallóköz kezdődik.

Ugyanaz a síkság húzódik mindkét parton, ugyanazok a nyárfasorok, ugyanaz a nehéz, fekete föld. Ugyanúgy remeg a levegő a tarló fölött augusztusban, amikor már betakarították a búzát. És ugyanúgy szól a harang is – úgy, hogy a faluban mindenki tudja, kiért szól.

Jókán, a Kis-Duna partján áll egy régi vízimalom. Valaha hajómalom volt, később cölöpökre állították, és hosszú évtizedeken át őrölte a környék gabonáját, egészen a múlt század közepéig.

A malom nem akarta megállítani a folyót, és nem küzdött a sodrással: megtanulta a maga javára fordítani annak erejét. A víz mozgásba hozta a malomkereket, a malom megőrölte a gabonát, a lisztből pedig kenyér került az emberek asztalára.

Talán nincs is ennél szebb kép arra, hogyan maradhat meg egy közösség a történelem változásai között. Mi sem tudjuk megállítani az időt, és a világ változásait sem tudjuk feltartóztatni.

De egyvalamiről dönthetünk: mit kezdünk mindazzal, amit a történelem és a jelen elénk hoz. Hagyjuk, hogy a sodrás magával vigyen bennünket, vagy megtanuljuk úgy használni annak erejét, hogy abból élet, otthon és jövő szülessen gyermekeink számára.

2. Amit ezer éve eldöntött helyettünk

A 10. század végén a magyarság történelmi válaszút előtt állt. Európa rendje átalakulóban volt, és a Kárpát-medencében megtelepedett magyar népnek meg kellett találnia a maga helyét ebben a változó világban. A történelem pedig arra tanít bennünket, hogy ez korántsem volt magától értetődő. Népek tűntek el, közösségek olvadtak be, nyelvek és kultúrák enyésztek el az évszázadok során.

Mi azonban több mint ezer esztendő múltán is itt vagyunk.

Van nyelvünk. Van kultúránk. Van történelmi emlékezetünk. Vannak templomaink, ünnepeink és hagyományaink.
Ebben benne van őseink hűsége, nemzedékek áldozata és kitartása — és benne van Szent István több mint ezer évvel ezelőtt meghozott, bátor és messzire tekintő döntésének öröksége is.

Mert István nem a magyarság és Európa között választott. Ő összekötötte a kettőt.

Úgy vezette népét a keresztény Európába, hogy közben hazát épített számára.

3. A szobor, amely nem hátrafelé néz

Kedves Testvérek!

Szent István nem azért áll itt előttünk bronzba öntve, hogy csupán a múlt dicsőségére emlékeztessen bennünket. Alakja arra irányítja figyelmünket, amit nekünk kell továbbadnunk.

Mintha ugyanazt a kérdést tenné fel nekünk is, amely egész életét és uralkodását meghatározta: Mi lesz azokkal, akik utánunk jönnek?

István királyt nemcsak az foglalkoztatta, hogyan maradhat fenn az ország az ő életében, hanem az is, mi tartja majd meg akkor, amikor ő már nem lesz. Ezért épített maradandó intézményeket, ezért szervezte meg az országot és az egyházat, ezért alapított egyházmegyéket és építtetett templomokat, és ezért kapcsolta a magyarság jövőjét a keresztény hithez.

Tudta, hogy amit egy nemzedék felépít, az csak akkor marad meg, ha a következő nemzedék átveszi, megőrzi és továbbadja.

És itt válik Szent István történelmi döntése a mi személyes felelősségünkké: Mit hagyunk mi az utánunk jövőkre?

4. Két nyelv – közös hit

Az Intelmeknek van egy mondata, amely valahányszor újraolvasom, különösen megszólít. Talán azért is, mert általános helynökként egy olyan főegyházmegye szolgálatában állok, ahol két nyelven dicsőítik az Istent.

„Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”

Ezt Szent István fogalmazta meg a magyar állam hajnalán, fiához intézett intelmeiben. Nem gyengeségből, hanem annak felismeréséből, hogy egy közösséget nem a különbségek eltörlése, hanem a közös alap és az egymás iránti tisztelet tesz erőssé.

Aki biztos abban, hogy kicsoda, annak nem kell félnie attól, hogy a másik is önmaga akar lenni.

Itt, a Csallóköz szívében ez nem csupán történelmi gondolat, hanem mindennapi tapasztalat. Magyarok és szlovákok élünk egymás mellett. Találkozunk a munkahelyen, az iskolában, a kórházban, a hivatalban, az üzletben – és találkozunk a templomban is.

Közel harminc éve végzem papi szolgálatomat két nyelven. Ez idő alatt megtanultam: a fájdalomnak nincs nemzetisége.

Ugyanúgy hullik a könny a magyar és a szlovák ember szeméből. Ugyanúgy aggódik az édesanya a gyermekéért, ugyanúgy gyászol a család, és ugyanúgy keresi az ember a reményt, amikor nehézzé válik az élete. És amikor valaki Isten elé áll mindazzal, ami a lelkét nyomja, másodlagossá válik, milyen nyelven teszi.

A lelkipásztori szolgálat újra és újra megtanított arra, hogy saját anyanyelvünk szeretete és a másik ember anyanyelvének tisztelete nem áll egymással szemben. 

Aki valóban becsüli azt, amit örökségül kapott, az képes tisztelni azt is, ami a másik számára érték.

5. A megmaradás a hétköznapokon dől el

Mi, felvidéki magyarok, jól ismerjük a fogyás szót. Látjuk a számokat az iskolai beíratásoknál, látjuk közösségeink fogyását. És tudjuk, hogy ezek mögött családok és emberi sorsok vannak. Ismerünk olyan családokat is, ahol a nagymama még magyarul imádkozza a Miatyánkot, az unoka pedig már alig érti ugyanazokat a szavakat.

Ezért fontos kimondanunk: A megmaradás nem az ünnepnapokon, hanem a hétköznapokban dől el.

Az iskola kapujában, amikor a szülők arról döntenek, milyen iskolába íratják gyermeküket. Otthon, a családi asztalnál, amikor eldől, milyen nyelven beszélünk egymással. És este, amikor mesélünk gyermekeinknek, megtanítjuk őket imádkozni, és továbbadjuk nekik mindazt, amit mi is kaptunk.

Mert egy közösség attól marad meg, hogy van, aki továbbadja az örökségét.

Ehhez családokra van szükség, ahol gyermekek születnek; magyar otthonokra és iskolákra; templomokra, ahol anyanyelvünkön imádkozhatunk; és olyan közösségekre, ahol a fiatalok érzik: jó ide tartozni.

A legfontosabb pedig az, hogy gyermekeink ne csak ismerjék, hanem szeressék is nyelvünket, kultúránkat, hitünket és közösségünket.

Mert amit csak kötelességből őrzünk, azt könnyen elveszíthetjük. Amit azonban szeretünk, azt továbbadjuk.

6. Fiatalok és a jövő

Kedves Fiatalok!

Most külön is hozzátok szeretnék szólni.

Nektek ma sok olyan lehetőségetek van, amelyről nagyszüleitek fiatalon még csak álmodhattak. Nyitva áll előttetek a világ. Tanulhattok külföldön, dolgozhattok más országokban, nyelveket tanulhattok, új embereket és kultúrákat ismerhettek meg.

Éljetek ezekkel a lehetőségekkel! Tanuljatok, szerezzetek tapasztalatot, lássátok a világot. De közben ne felejtsétek el, honnan indultatok és hová tartoztok.

Legyenek gyökereitek – és legyenek szárnyaitok is.

Bárhová vigyen benneteket az élet, vigyétek magatokkal családotok értékeit és szülőföldetek szeretetét.

Kedves Szülők, kedves Nagyszülők!

Önöknek pedig különösen nagy szerepük van ebben. A gyermekek nemcsak abból tanulnak, amit mondunk nekik, hanem abból is, amit látnak tőlünk. 

Ha látják, hogy számunkra fontos az anyanyelvünk, ők is becsülni fogják.

Ha látják, hogy imádkozunk, ők is megtanulnak Istenhez fordulni.

Ha pedig azt látják, hogy saját kultúránk szeretete mellett másokat is tisztelünk, ezt viszik majd tovább.

Mert a legfontosabb örökség az, amit gyermekeink szívében hagyunk.

7. A jövőnek építünk

Végül hadd szóljak néhány szót arról a városról, amely ma vendégül lát bennünket.

Dunaszerdahely nemcsak őrzi múltját, hanem folyamatosan építi a jövőjét is. Fejleszti iskoláit, ápolja kultúráját, erősíti közösségeit. Sportélete pedig messze túlmutat egy stadion falain: egy egész régió számára az összetartozás jelképévé vált.

És most valami különleges is épül ebben a városban: egy új templom.

Nemrég helyezték el az új Szent István-templom alapkövét. Egy alapkő letétele pedig mindig a jövőbe vetett hit jele.

Mert templomot az épít, aki hisz abban, hogy lesznek gyermekek, akiket ott keresztelnek meg; fiatalok, akik ott mondják ki egymásnak az életre szóló igent; családok, akik együtt érkeznek a szentmisére; és emberek, akik örömükben hálát adni, nehézségeikben pedig erőt és vigaszt keresni térnek be.

Aki templomot épít, nemcsak falakat emel. A jövőnek épít.

És milyen szép jelképe ez Szent István örökségének! Több mint ezer évvel azután, hogy első királyunk templomokat építtetett, itt, Dunaszerdahelyen ma az ő nevét viselő új templom épül.

Mintha az ezer évvel ezelőtt megkezdett építkezés itt és most folytatódna.

Tisztelt Ünneplő Közösség! Kedves Barátaim!

Szent István élete végén nehéz időszakot élt át. Elveszítette fiát, Imre herceget, akiben országa jövőjét látta. Emberi tervei megrendültek.

A hagyomány szerint ekkor országát és népét a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

Amit egész életében épített, azt végül Istenre bízta. Tudta, hogy megtette mindazt, amit emberként megtehetett, de népe jövőjét nem tarthatja egyedül a kezében.

Nekünk is ezt kell megtanulnunk tőle: hűséggel megtenni mindazt, ami rajtunk múlik, és bizalommal Istenre bízni mindazt, ami meghaladja erőnket.

Adja Isten, hogy amit őseinktől kaptunk, azt megőrizzük és továbbadjuk. Hogy száz év múlva is legyen, aki ezen a téren magyarul kimondja Szent István nevét. Legyen, aki őrzi anyanyelvünket, aki imádkozik, aki épít.

Isten áldja meg Dunaszerdahely városát és minden polgárát!

Áldja meg családjainkat, iskoláinkat, templomainkat és közösségeinket!

Áldja meg fiataljainkat, bárhová is vezesse őket az élet.

Kérjük első szent királyunk közbenjárását: Szent István király, könyörögj érettünk!

Isten áldja Dunaszerdahelyt!

Isten áldja közösségeinket!

Isten áldja magyar népünket!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.