A bálba meghívott vendégeknek gondoskodniuk kellett a megfelelő ruha beszerzéséről, illetve varratásáról. A férfiak könnyebb helyzetben voltak, mint a nők, mert az ő részükről kötelező volt a frakk viselete, amelyhez fehér mellényt és selyem övsálat, fehér csokornyakkendőt kellett kötni. A frakkhoz fekete lakkcipőt és fekete selyem térdzoknit kellett használni. Viszont a hölgyek esetében, lekicsinylő volt kétszer is ugyan abban a ruhában megjelenni. Számukra minden alkalommal új estélyi ruhát illett hordani, ami természetesen talpig érőnek kellett lenni.
A 19. századi báli ruhák nem változtak olyan látványosan, mint például a 20. században. Ekkor inkább a finom arányváltások voltak hangsúlyosak. Általánosságban véve az anyagbőség és a túldíszítettség volt jellemző, ami aztán jócskán visszaapadt a századforduló környékén.
Divathullámokról nemigen beszélhetünk, mivel ez egy különösen lassan változó területe az öltözködésnek. Tendenciák azért láthatóak. A divat nagyobb léptékváltásai leképeződtek a báli ruhákon: a húszas években a radikálisan leegyszerűsödött zsákfazon és könnyed anyagok jelentek meg az estélyiken is, ezt viszont ellensúlyozta a felületdíszítés gazdagsága. Gyöngy és flitter mindenütt! – ez volt a jelszó.
A harmincas évekhez érkezve sokkal sötétebbek, nehezebbek lettek az anyagok, divatba jöttek a hosszú ujjas, sokat takaró báli ruhák, hatalmas uszályokkal. Ezt követően kezdtek teret hódítani a nyakpántos estélyi ruhák. A ma is rendkívül népszerű, redőzött, görög szabású ruhák a negyvenes években jelentek meg. A szűkös esztendőkben terjedtek el az olcsóbb anyagok is, mint a krepp vagy a műselyem.
Az ötvenes években kezdődött az olyan klasszikus couture mesterek karrierje, mint Christian Dior, Cristobal Balenciaga, majd kicsivel később Valentino és Yves Saint Laurent is megérkezett. Az újabb látványos változásokra a nyolcvanas évekig kellett várni, amikor a túlzások és a drámaiság a báli ruhákon is visszaköszönt. Bársony, válltömés és hatalmas brossok jellemezték ezt a korszakot. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban vált közkedveltté a színpadias kreációiról ismert Christian Lacroix is. A kilencvenes évek a díszítetlenségről szólt, az ezredforduló óta pedig az „anything goes” eklektikus hangulata az uralkodó.
Annyi bizonyos, örökzöld a görögös ruha: ez általában mell alatt elvágott és onnan enyhén bővülő szabást jelent, a vállon összefogott anyaggal. A ruha anyaga gazdagon drapériázott, visszafogottabb színekben a leginkább kedvelt. Szintén befutó a pánt nélküli ruha, a szoknya bősége szinte mindegy is. Ha míderrel készül a ruha, nagyon fontos, hogy precízen a viselője alakjára legyen szabva, mert egy rosszul illeszkedő fűző kicsi vagy nagy mell esetén is nevetséges látványt nyújthat.
Jóllehet a szép dekoltázs sosem megy ki a divatból, egy ideje mégis az elöl fedett, de hátul nyitott ruhák a közkedveltek. Ez a fazon viszont csak azoknak ajánlott, akiknek szép a háta, kellően elegáns a járása és testtartása, hiszen kevés borzalmasabb dolog van egy közszemlére tett görbe hátnál és beesett vállaknál. Az elmúlt szezonokban a semleges púderszín és ennek árnyalatai vitték a pálmát, gyakran csillogó textúrával kiegészülve.
Forrás: borbal.hu
