Kovács László: „Ápoljuk a negyvennyolcas március szellemét”

Tisztelt emlékező és ünneplő közönség!

Szinte jelképes cselekedetünkké vált, hogy minden év tavaszán, március idusán ünnepelni és emlékezni összejövünk mi magyarok a világ minden táján; emlékezni és emlékeztetni magunkat nemzeti történelmünk egyik legnagyszerűbb eseményére, 1848-as forradalom szabadságharc az nyitányára.

Az ember dolga, hogy szabad legyen, s ez a dolguk a nemzeteknek is! Ilyen egyszerű, ám mégis átütő erejű gondolat forgott azok fejében, aki a százhetvennégy évvel ezelőtti eseményeket, ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödikét előkészítették. Milliókra, az egész népre ható, magával ragadó sodrása azért volt ennek a gondolatnak, mert benne tudatosult a felismerés: nem vagyunk szabadok! s az elemi igény: lehessünk szabadok! És lám, jött valahonnan a nemzet alatti létből egy költő, aki a legzseniálisabb feltalálók állította válaszút elé a nemzetet: „Rabok legyünk, vagy szabadok?” s előbb a pesti nép, majd az egész ország zúgta rá a választ: „Rabok tovább nem leszünk!” És talpra állt a magyar, talpra állt az ország, hogy felzárkózzék Európához.

A nemzetek életében nem túl gyakoriak az olyan események, melyek örök nyomot hagynak emlékezetükben. A mi nemzetünk életében kétségkívül ilyen események zajlottak 174 évvel ezelőtt, ama március 15-én. Ma itt ennek az eseménynek az évfordulójára emlékezünk. Az ilyen emlékezések mindig alkalmasak arra, hogy mi, ma élő emberek kapcsolatot keressünk hős elődeinkkel, felidézzük emléküket, felidézzük az eseményeket, azért, hogy tanuljunk a hibákból, hogy az eredmények büszke tudatában teljesítsük mai feladatainkat. A múltra való emlékezés erősíti a nemzeti tudatot, fokozza a határokkal egymástól elválasztott nemzet összetartó erejét. Fábry Zoltán mondta: „Ha elvágod a múlthoz vezető gyökereket, táplálékától fosztod meg a nemzetet. Ez a nemzet tulajdonképpen már nem él, csak ideig óráig tengődik még.” Mi nem engedhetjük meg, hogy ezeket a gyökereket elvágják, mert mi élni akarunk, és magyarként akarunk élni az idők végeztéig. Emlékezzünk tehát!

Ha 1848. március 15-re emlékezünk, nem tehetünk mást, csak egyetértéssel idézhetjük Jókai Mórnak, a márciusi napokban Petőfi hű fegyvertársának megragadó szavait: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép, mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.” S még hozzáteszi: „Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap!” Hát valóban reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap?

Mi, mai emberek, amikor ezekre az eseményekre emlékezünk, bizony nem is tudatosítjuk, hogy mi is zajlott a valóságban március 15-én. Nem az eseményekről, azokat tudjuk, a jelentőségükről feledkezünk meg.

174 év március tizenötödiki ünnepélyeinek hatása alatt képzeletünkben maga a nagy nap is kezd valamiféle ünnepélyhez, szavalgatással és szónoklatokkal felcifrázott diákfelvonuláshoz hasonlítani. Merthogy végül is vérontás nélkül ért véget nap, utólag visszatekintve békés dáridónak látszik, egy kicsit nagyobb méretű majálisnak. Pedig nem az volt, hanem valódi, igaz vértelen forradalom kivívásának a napja. S hogy egyetlen puskalövés nélkül győzött a forradalom, az elsősorban Petőfinek, az ő lázas sietségének, határozott forradalmár föllépésének köszönhető. Mert március 15-e nem csak a korlátlan hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme is. Az egész nap legkivételesebb jelensége kétségkívül maga a költő volt. Már másnap büszkén írta versben is:

S te szívem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél! 
E hős ifjúság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen na vezérsége
S díjazva van az élet.
Napóleon dicsősége,
Teveled se cserélek.

Szokatlan a dicsekvés, de teljesen jogos: világtörténelemben sok kiváló forradalmár küzdött és nagyon a sok nagyszerű költő alkotott, de Petőfi máig az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett.

A forradalom nyitányát követő - a magyar történelem csodálatos másfél évének azonban minden szereplője valamilyen módon hős volt. Az ifjú forradalmárok azért, mert ama márciusi napokban félelem nélkül cselekedtek. A forradalmárok által kivívott szabadságot azonban meg kellett védeni. A reakció fegyveres támadására fegyveres harccal kellett válaszolni. S azok bátorsága, hősiessége sem volt kisebb, akik sokszor saját magukat is legyőzve vállalták ezt a harcot. A forradalmárok eszmék bűvöletében éltek, nekik tehát könnyebb volt a tetteket vállalni, mint azoknak a katonáknak, akik a társadalmi átalakulásnak legfeljebb csak a végső célját látták. Az önkénteseknek, a nemzetöröknek, a honvédeknek, volt császári tiszteknek a harc vállalása volt igazán hősi cselekedetük.

Amikor ma, ezekre a százhetvennégy évvel ezelőtti eseményekre emlékezünk, tudatosítanunk kell, hogy Petőfiék, Kossuthék, s a sok ismeretlen hős tettei akkor az európai haladás élvonalába emelték a nemzetet. Európa figyelő szemét akkor Pest-Budára és Pozsonyra vetette. Ezernyolcszáznegyvennyolc összezúzta az előző ósdi politikai rendszert, a jobbágyságot, a feudalizmust. Szabadságot, jogegyenlőséget és polgári viszonyokat teremtett. Kivívta az ország függetlenségét, széttörte az önkényuralom bilincseit.

Bátran mondhatjuk, hogy még ez a fegyveresen elbukott forradalom is a sunyító, szolgalelkű jobbágyból öntudatos hazafit, bátor erkölcsös polgárt nevelt.

Ám ha emlékezünk, azt is el kell mondanunk, hogy rosszul értelmezik azok ezt a 174 évvel ezelőtti harcot, akik a negyvennyolcas piros fehér zöldben olyan nemzeti színeket látnak, melyek szemben álltak más nemzetek színeivel. Ez nem igaz! A piros-fehér-zöld akkor az öntudatra ébredt magyar polgárság szimbóluma volt, s vele szemben nem más nemzetek színei álltak, hanem a császári svarcgelb, a fekete sárga és az orosz cár zászlaja. Azok, akik akkor negyvennyolcat a nemzetiségi ellentétek szintjére akarták süllyeszteni, a régi rendszer hívei, a reakció emberei voltak, mint ma. Akkor is és ma is a régi rendszerhez húzók és a polgári haladás híve közt folyt a harc, nem a magyarok és a nemzetiségek között. A nemzetiségi ellentéteket akkor a bécsi, ma különféle pártokba bújva szítják. Pedig akkor is, ma is, a Duna mentén élő népeknek a felemelkedéshez, az európaivá váláshoz egyetlen útjuk volt: az összefogás útja. Demokratikus erőik összefogásának útja, a gyakran nemzeti színekben pompázó politikai reakció ellen való összefogás útja.

De mit is jelenthet számunkra, akik ma ünnepelni összejövünk, ez a 174 évvel ezelőtti március. A mi számunkra ez a negyvennyolcas március elsősorban a reményt, az új utakat kereső bátor közösség alkotóereje kiteljesedésének reményét jelenti. A nemzet akkor kívánságait a híres 12 pontban foglalta össze, melynek címeként ugyan ezt írták Mit kíván a magyar nemzet? – ám a kinyomtatás előtt, mintegy jelszóként ezt írták a papírlapra: Legyen béke, szabadság és egyetértés!

Azért kívántak békét, mert tudták, hogy a társadalom nagy forradalmi átalakítását csak békében tudják megvalósítani.

Végül a harcot, a szabadságért való harcot, amelyben hősiese helytálltak, s amelynek hőseire ma is tisztelettel emlékezünk, reakció kényszerítette rájuk.

A szabadság volt a legfőbb vívmánya ennek a márciusnak. A ma élő nemzedékek már örökbe kapták a szabadságot, és úgy vannak vele, mint a legtöbben, akiknek nem kellett érte harcolni: nem is tudják, hogy mi az valójában. Hogy micsoda felelősséggel jár élni és nem visszaélni - ezzel a szabadsággal, ami annyi drága életet követelt. Hogy a szabadság kötelesség. Kötelesség a család, a haza, és az egész emberiség felé, hogy munkálkodhasson ki-ki képességeihez mérten annak mind nagyobb boldogságáért. A mi ünneplésünk is akkor lesz igaz, ha átérezzük ezt a felelősséget és adósságunkat, amellyel negyvennyolc hőseinek tartozunk, társadalmilag hasznos életünkkel igyekszünk leróni, hogy ne legyen hiábavaló akkori szent áldozatuk.

S az egyetértés kívánalma, mely akkor a kiváltságait veszített nemesség és a jogokat nyert jobbágyság egyetértését jelentette, ma is aktuális kívánalom. A különböző politikai nézeteket vallók egyetértése sohasem volt ennyire kívánatos, mint ma. Akik ma a nemzeti összetartozás érzésének erősítésében együtt tudnak munkálkodni, azok ünnepelhetik igazán és felszabadultan 1848. március tizenötödike örökségének az egyetértés jelszavában megfogalmazott gondolatát.

Ünnepeljük hát március tizenötödikét a feladatok, a közös cselekvés, a nemzeti összetartozás jegyében. Ápoljuk a negyvennyolcas március szellemét, s fogadjuk meg Kossuth szavait: „A nemzet örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, ami van, hanem az iránt is, ami lehet, s lesz!” Úgy legyen!

Az eseményen készült nagy képgalériánkat itt tekinthetik meg!

A teljes megemlékezés itt is megtekinthető: