Jön már…

Szóval, még az is lehet, hogy a vírusnak köszönhetően ez most más, lehet, jobb lesz… Még az is előfordulhat, hogy miközben a gyógyulásra vagy a karantén végére várnak, most többen megértik, mit is jelent az a szó valójában, s mennyi titkos, rejtett értelme van, hogy „várakozás”. Nem tudom… De ettől ez még nem lesz advent.

Mert az advent kifejezés nem a „várakozás” szavunkból ered, a közhiedelemmel ellentétben, hanem az „Eljövetel”-ből. S azért írtam nagy kezdőbetűvel, mert nem akárki eljöveteléről van szó… Márpedig, ha egy kiemelkedően fontos személy, egy, a szívünknek különösen kedves valaki jön felénk, akkor két dolgot illik tenni: izgulni és örülni. Örömmel tenni a helyükre a dolgokat (az életünkben) és izgalommal tervezni, hogy is lesz majd, amikor betoppan. Izgalommal ébredni (ma megint tehetek valamit, amitől rövidebb, könnyebb lesz, simább lesz az útja felém… Tényleg: megterveztem én egyáltalán tegnap, mit is teszek ezért ma?!), és azzal az örömmel térni nyugovóra, hogy már csak ennyit meg ennyit kell aludni, és…

Gyerekes dolgok ezek? Azok bizony! Milyen jó, álomszagú, gyerekes dolgok! Ezektől lesz az advent az, amivé lennie kell! Mert az advent nem más, mint kíváncsi kukucskálás… Lábujjhegyre állok és a nyakamat nyújtogatom: jön-e már? Előre szaladok, hogy benézzek a sarok mögé: látom már?

Aztán nyughatatlanul – vagyis örömmel és izgatottan – visszamegyek a szobába, és nagy nehezen elhatározom magam. Félreteszek mindent, felöltözöm. Mert elébe akarok menni.

Ő jön – én meg menni akarok. Hogy találkozzunk. Mihamarabb.

Legközelebb a koszorúról írok…

Albán József római katolikus pap