Hét évtized summája

– Ahogyan korábban, most is azt kell mondjam, úgysem hiszem el, hogy már hetvenéves vagy…

– Úgy gondolom, szerencsés vagyok… Az ember a hetedik ikszén túl kicsit szétnéz maga körül. Sok barátom, pályatársam, osztálytársam sajnos már nem él, akikkel pedig találkozom, azok általában panaszkodnak. Az egészségi állapotukra, az életre. Én szerencsésnek tartom magam, hogy rendszeresen sportolok és nem dohányzom. Gondolom, minden a múltban gyökerezik… Édesapám, aki 1917-ben született, egészen korán meghalt. Emlékszem, akkoriban sodort cigarettát szívtak, és az én apám is mindig ezt vásárolta, mellette fizikai munkát végzett. Rengeteget köhögött. Akkor határoztam el, hogy én soha az életben nem fogok rágyújtani. Persze kipróbáltam én is, de majdnem megfulladtam tőle, valami borzalmas volt. Így vagyok az italozással is. Mikor besoroztak, akkor történt, hogy mint mindenütt faluhelyen, szokás volt az új regrutákat megünnepelni. Nálunk, Apácaszakállason is. Jól emlékszem, hiszen a dátum is történelmivé lett – 1968 eleje volt. Mindenki jól mulatott, gratuláltak a kocsmát második otthonuknak tartó szövetkezeti dolgozók is, sorra. Két nagy üvegpohár rumot megitattak akkor velem. „Meghaltam” aznap este, egy hétig olyan rosszul voltam, hogy megmaradt az „örök tanulság”. Azóta is csak nagyon ritka alkalmakkor koccintok. Mindig megmosolyogtat, mikor visszagondolok egy régi disznóölésünkre. Nálunk, mint cigány családban is nagy hagyomány és ünnep volt a disznóölés – jöttek ám a disznótoros vacsorára a rokonok, az ismerősök, szólt a nagy cigányzenekar. S persze mindenki ivott. Anyám ismerve a „nyavalyámat”, lefőzött a mulatozás előtt egy jó adag orosz teát, a színe hasonlított a konyakéra. Én azt iszogattam, így „konyakoztam”.

– Amióta ismerlek, mindig céltudatos voltál…

– Mindig bizonyítani akartam. Elsősorban magamnak, de persze a világnak is, hogy cigány gyerekként is sikerül elérni valamit. Mindig motoszkált bennem, hogy a cigányzenén vagy a zenén kívül miért nem sikeresek a mi gyermekeink... Később értettem meg, hol is vannak a kitörési pontok… Apám nagy tudású ember volt, polgári iskolát végzett, rengeteget olvasott. Sokak szemében elismert ember. A könyvek iránti szeretete határtalan volt. Mesélte, mikor orosz fogságba esett, és sikerült megszökniük Kárpát-Ukrajnából, éjjel tudtak csak haladni, nappal bujdosniuk kellett. Valahogy elvergődtek Betlérig. A kifosztott, kirabolt betléri Andrássy kastélyban húzták meg magukat… A könyvtárat is feldúlták, szétdobálták akik előttük jártak ott. Az apám, aki Tóth Kálmán bácsival menekült, fogott két zsákot, amit megtömött könyvekkel. Bolondnak nézték, mikor két zsáknyi könyvvel a hátán tért haza… A kidobott betléri könyvekkel Jókai, Mikszáth jött haza hozzánk. Így lett számomra az otthonunk a könyveknek a birodalma egyben.

Még egy családi anekdota. Az 1950–60-as években, ha disznót akart vágni az ember, kellett hozzá engedélyt, passzust írni az arra rendelt bizottsághoz. Jöttek a szomszédok is, hogy disznót akarnak ölni, s mondták apámnak, hogy te Jóska, lennél szíves nekünk megírni a kérvényt. Mikor elmentek, az apám nagy büszkén mondta anyámnak: Na látod, Emi, megéred velem azt, hogy a gádzsó jön hozzánk, cigányhoz kérvényt íratni…

– Kicsi falu a szülőfalud, büszkék ott rád. Nemrégiben polgármesteri díjban részesítettek.

– Apácaszakállasi, ekecsi vagyok. A két falut egykor erőszakosan egyesítették. Mindig el szoktam mondani, hogy én még Apácaszakállason születtem, s apácaszakállasi vagyok. A szó minden értelmében. Mert akkoriban nem a városi kórházakban szültek az asszonyok, hanem minden falunak volt bábaasszonya – Apácaszakállason Regi néni. Ő segített engem is a világra. Burokban jöttem a világra, mondják. Felénk ezt nagy szerencsének tartották, mondta is a nagyanyám, szerencsés ember lesz ebből a gyerekből…

Valóban meg kell érni hozzá jó pár évet, hogy az ember ki merje mondani, hogy szerencsésen alakult az élete. Ahogy visszatekintek, úgy érzem, jól alakult az eddigi életem.

Apácaszakállasról aztán 15 éves koromban kerültem el, egy kohászati szakközépiskolába kerültem, ahol acélöntőt próbáltak belőlem faragni. De más irányt vett az életem. Az iskola után Somorjára kerültem. Volt ott egy versenylovakat felkészítő telep, angol telivérekkel és félvérekkel foglalkoztak, s ennek a Dunaszerdahelyi járásban volt két mentelepe a gombai és az úszori állami gazdaságban. Visszatérve a somorjai állami gazdaságra, egy eléggé híres, a versenylovakkal foglalkozó állami gazdaság volt. Itt tanultam meg lovagolni, két évig az egyik zsokénak asszisztáltam, segítettem a versenyzésben.

– Innen kerültél el katonának aztán…

– Igen, aztán jött a katonaság. Ez az időszak volt aztán az, ami sok mindent megváltoztatott az életemben. Ahogyan már korábban említettem, 1968-at írt a naptár. 1970-ben leszereltem, majd 1971-ben Dunaszerdahelyre költöztem – s itt élek mind a mai napig. Ez a város lett aztán életem másik nagy városa.

– Az még a régi Dunaszerdahely volt, amire ma már csak nagyon kevesen emlékeznek.

– Valóban, jómagam is élénken emlékezem a Lefutós utcára, de benne él a régi, eredeti város többi helyszíne is. A nagy zsinagóga, a Fehér kastély, a Bacsák utca végi menház...

A Fehér kastélyhoz kötődik egy érdekes anekdotám is. Biztosan tudod, hogy romantikus ember vagyok – ez valahogy velem született, nagyon is fontos a számomra a romantika, az életem része egyben. Számtalanszor meg-megálltam akkoriban a Fehér kastély előtt – a fiatalabbaknak mondom, ma a helyén áll a Fő utcai nagyposta…

Valami mindig odavonzott, s mindig motoszkált bennem, érdekelt, kik is lakhattak benne egykor, s milyen emberek lehettek… A szívem ma is összeszorul, ha arra gondolok, hogyan tönkretették azt a csodás épületet. Mindenki tudja, hogy az akkori kommunista városvezetés oda tudatosan olyan cigány családokat költöztetett, akik leélték az épületet. A cél ugyanis az volt, hogy le lehessen bontani aztán a kastélyt. Teljesen tönkre is ment az épület, a rendszer embereinek az örömére…

De vissza az én történetemhez. 1945-ben, a kifosztott, betört ablakú kastély egyik helyiségében egy Munkácsy-féle utánzatot találtak, egy nagyméretű festményt, amely egy cigány családot ábrázolt. A képen egy vár romjainak előterében egy vándor zenész cigány család pihent – középett egy a földre terített szőnyegen könyökölve egy gyönyörűséges cigánylány hallgatta lehunyt szemekkel, ahogyan az apja zenél…

Ezt a festményt 1945-ben aztán valaki átmentette a városházára. Egy ormótlan keretbe szögelték bele a vásznat, amely aztán hosszú ideig Mácsai irodájának a falán  lógott... Végül, sok kérlelésemre 2004-ben a Romológiai Kutatóintézetnek ajándékozta a város. Én egy régi diószegi asztalosmesterrel készíttettem egy hozzá illő, szép keretet. Amikor fölépült az irodaházunk, akkor a kép átkerült oda, az én irodámba. Hogy a képért-e vagy sem, nem tudom, de az irodába aztán betörtek, ablakostól, rámástól kitépték a rácsot és elvitték a képet is. Ez a szomorú vége ennek a történetnek, azóta sem tud a rendőrség róla semmit.

– Azt mondtad, 1971-ben Dunaszerdahelyre költöztél.

– Amikor munkás voltam, az építőiparban dolgoztam, kocsikísérő voltam a járási építővállalatnál kilenc évig, majd tizenkét éven át a szerdahelyi cukorgyárban dolgoztam az értékesítési osztályon. Akkoriban kezdtem el írni, akkoriban csöppentem bele az Iródiába. 1985–89 között a nagymagyari kultúrházban a cigány művelődési klubban dolgoztam, népművelőként, verseim, írásaim jelentek meg a magyarorszagi és szlovákiai sajtóban. Könyv formában verseim első ízben a Próbaút antológiában jelentek meg 1986-ban.

Aztán jött 1989, a rendszerváltás, amely egyfajta fordulópont volt az én életemben is. Sok mindenen változtattam azután… Röviddel ezt követően, 1990-ben Pozsonyban létrehoztuk a három nyelvű Roma folyóiratot, a magyar rész szerkesztője én lettem. 1991-ben Dunaszerdahelyen megalapítottam a Déli Hírlapot és a Ravasz Press kft-t. Később. 2002-től a romaügyi kormánybiztos tanácsadói testületének tagja lettem, illetve 2004-től a megalakuló Romológiai Kutató és Módszertani Intézet vezetője Dunaszerdahelyen.

– Korábban azt mondtad, a te identitásod kettős: cigányként vagy magyar, illetve magyarként cigány.

– Édesanyám mondogatta, hogy a roma nyelvért, kultúráért nem fogunk tudni megküzdeni egy kommunista, kemény vonalas társadalomban. Ez is magyarságom felé sodort engem. Én magyarul álmodom, gondolkodom és írok. Sok mindent a magyar nyelvnek köszönhetek, hiszen ez az anyanyelvem is. Természetes a számomra emellett, hogy magyarságomat romaként élem meg.

Azt látom, hogy akik ki akartak, vagy ki is tudtak törni társadalmi helyzetükből, azok közvetve vagy közvetlenül, de mind asszimilálódtak. Ez az ár érte, de egyben értéke is annak, amit sokan kitörésként látnak. Ez a kitörés számomra, úgy érzem, nem büntetés volt – talán a roma kultúrán keresztül nem érhettem volna el mindazt, amit a magyar kultúrán keresztül sikerült.

Hozzá kell tennem, véleményem szerint addig, amíg nincsenek meg a saját intézményeink, amíg nem születik meg a romaság tudatában egy egységes nemzetiségi (nemzettársi) program, addig nem lehet roma nemzetben gondolkodni.

És igen, kettős identitásom van: magyar ajkú roma vagyok. De nem is kell döntenem, mennyire vagyok roma vagy magyar. A lényeg, hogy ember vagyok. Az én példám is mutatja, céljainknak kell lenni.

Kétkezi munkásember voltam, aki vágyott alkotni, írni, mert gondolkodni. 39 éves voltam, mikor váltottam, volt merszem tanulni, s 2012-ben docens lettem. Magyar roma vagyok, aki embernek született, költőnek, írónak, aki tizenhat kötetet tett le magyar közösségünk nagy asztalára. Nincs cigány író vagy cigány költő, vallom, csak író van és költő.

Te is vallásos ember vagy – te is tudod, hogy az Isten remekműve az ember. Nem teremthetett rossz embereket, ha érted, mire gondolok. Csak ember van, lehet nevezni cigánynak, magyarnak vagy más nemzetiségűnek. Az, hogy aztán mivé lesz, az bizony a környezete „munkája”…

Nagy Attila