Hakszer Balázs: Legnagyobb célunk, hogy Dunaszerdahelynek legyen egy birkózó olimpikonja

A beszélgetésünk elején térjünk rá a „kezdetekre”. Mi volt az, ami arra ösztönzött, hogy komolyan foglalkozz a birkózással? Mi vonzott leginkább ebben a sportágban?

2006 januárjában ismerkedtem meg a birkózással. Úgy emlékszem vissza erre a korszakra, hogy mindenképpen szerettem volna valamit sportolni, s kezdetben a futball, illetve a birkózáson kívül más küzdősportok is számításba jöttek. Aztán volt egy alkalom, amikor a szüleim elvittek a Kodály Zoltán Alapiskola tornatermébe – ahol a mai napig edzünk –, és az én nevelőedzőm Hakszer Tibi bácsi lett, akivel rokoni kapcsolatban is vagyunk. Fiatal gyermekként megtetszett ez a sport, s pár hónappal később már egy hazai versenyen birkóztam is, ahol egy bronzérmet sikerült megszereznem.

A birkózás, mint sport már az első olimpiai játékokon is szerepelt a versenyprogramban. Engem leginkább az fogott benne, hogy egyrészt egyéni sportnak is nevezhetjük, viszont ugyanúgy egy csapat áll mögötte. Ez mellett már gyermekként is láttam, hogy nagyon változatos ez a sportág. Ugyan nincs benne „ütés-rúgás”, viszont fogások és dobások igen. Egy akciódús, spontán sportról beszélünk, amit „helyzetsportnak” is nevezethetünk, s leginkább ez tetszett meg az egészben.

Hogyan alakultak a versenyeredményeid fiatal birkózóként, s melyek voltak a legnagyobb sikereid?

Az előző válaszomban is említettem, hogy az első versenyemen mindjárt harmadik lettem. Visszagondolva, hétéves koromban az utánpótlásban még nem ment minden úgy, mint mondjuk a pályafutásom közepe vagy vége felé, a gyermekkategóriában nem én számítottam a legerősebbnek. Abban az időben a csapatban – akikkel együtt edzettem srácokkal – én voltam a legfiatalabb, ami az edzéseken meg is látszódott, nem nagyon tudtam legyőzni őket. A versenyeken kezdetben harmadik-negyedik helyeket értem el, nagyon sokáig kellett várnom az első helyre. Ha jól emlékszem, 2008-ban szereztem meg az első aranyérmemet. Az U10-13-as korosztályban tehát nem értem el annyira kiemelkedő eredményeket, bár a legjobb háromba többször is befértem.

2012 felé azonban már változott a helyzet. Sokkal többet edzettem, s ezáltal meglátszott, hogy a testem átalakult. 2013 elejére beértem, és akkor történt egy „nagy váltás”. Elkezdődött egy olyan szezon, aminek következtében  minden második vagy harmadik versenyen aranyérmes lettem. Amikor nem jött össze az arany, akkor nagyon erős volt a mezőny. Tehát ez az időszak jelentette az áttörést a karrierembe. 2014-ben sikerült a korosztályos, U15-ös országos bajnokságot is megnyernem, az U17-eseknél pedig már válogatott kerettag is voltam, viszont a válogatottba nem sikerült beverekednem magam. Azonban 2014-től 2020-ig oszlopos tagja voltam a szabadfogású korosztályos válogatottaknak.

A különféle korosztályokban tizenegy alkalommal sikerült megnyernem az egyes szlovák bajnokságokat. Ezen győzelmekből négyszer sikerült a felnőttek között is diadalmaskodnom. Ötször volt alkalmam korosztályos Európa-bajnokságon, illetve egyszer utánpótlás világbajnokságon is birkózni, tehát a világtornákon is megmutathattam magamat. Ezeken a nemzetközi versenyeken mindig az volt a cél, hogy legalább egy nyert meccsem legyen, s hogy benne legyek a legjobb tízbe. Sajnos, ez számomra egyszer sem sikerült, hogy a legjobb tízbe bejussak. Több ízben meg kellett elégednem a tizenegy, illetve a tizenkettedik helyezésekkel.

Utólag visszagondolva, ha lehetőségem lenne másképp csinálni a dolgokat, nem biztos, hogy bármit is másképp tennék. Én nagyon jól éltem meg az utánpótlásban töltött éveimet, a felnőttek között sajnos, már nem is sikerült kiharcolnom a válogatottba való bekerülést. Az aktív pályafutásomat 2021-ben fejeztem be, amihez hozzájárult mások mellett a koronavírus-járvány is, s akkor dönteni kellett, hogy sportolok tovább, vagy megpróbálok új vizekre evezni. Én a munka mellett döntöttem.

Beszéljünk a Dunaszerdahelyi Birkózó Klubról. Jelenleg hány aktív tagja van a klubnak, s milyen eredményeket értetek el a közelmúltban? Van olyan verseny, amely különösen emlékezetes volt a csapat számára?

Nemrégiben számoltuk, a regisztrált sportolóink – valamint akiket foglalkoztatunk – körülbelül negyvenen vannak, tehát el lehet mondani, hogy a vezetőséggel együtt mi egy bő ötventagú kis család vagyunk. A csapatban jelenleg kb. tizenhét-tizennyolc aktív fiatal srác is nevelkedik, akik látogatják az edzéseket a négytől tizenkét éves korig terjedő korosztályban.  Rajtuk kívül  U13-as, U15-ös, U17-es, valamint U20-as csapatunk is van.

Több emlékezetes versenyünk is volt az elmúlt években. A múlt évben például az U20-as Európa- és világbajnokságon is részt vettünk, két évvel ezelőtt pedig az említett korosztály mellett az U17-es, valamint az U15-ös Európa- és világbajnokságon is képviseltettük magunkat. Ami különösen emlékezetes volt az az, hogy a csapatunkból két lány – nevezetesen Hegedűs Réka és Görcs Lara – nagyon szép eredményeket ért el világtornán. Réka Európa- és világbajnoki ötödik helyezést ért el, Lara pedig Európa-bajnoki hetedik lett.

Természetesen az országos bajnokságokon, a csapatversenyeken mindig sikerült megszerezni legalább a bronzérmet, tehát sokszor bejutottunk a legjobb háromba. Tavaly, 2024-ben a női kategóriában megnyertük a felnőtt országos bajnokságot, a csapatversenyt.

Többek között sikerült kilátogatnunk a Székelyföldre, az ottani birkózókhoz, ahol versenyt és edzőtárbort is abszolváltunk. De volt, hogy mi szerveztünk nemzetközi edzőtábort, amin a székelyföldi birkózok mellett a magyarországi nagykanizsaiak is részt vettek. Véleményem szerint ezek a tornák és eredmények mind jó visszaigazolások arról, hogy jó munkát végzünk az edzőkkel, illetve a vezetőséggel. A csapat fő edzőit külön is meg szeretném említeni. Vajas Józseffel és Gányovics Balázzsal nagyon jól együtt tudunk működni, mindenben meg tudunk egyezni, hiszen közösek a céljaink, hogy a srácok mind egyéniben, mind pedig csapatszinten is jól teljesítenek.

Te főképp a fiatalabb generációval foglalkozol a klubban. Hogyan sikerül fenntartani a motivációjukat, és mi az, amit a legfontosabbnak tartasz átadni a számukra? Mik a legfontosabb célkitűzéseid edzőként?

Véleményem szerint nagyon sok függ a szülőktől, s ez az utóbbi időben nagyon megváltozott. A modern technikának köszönhetően már csak egy kattintás az interneten, és mindenki meg tudja nézni, hogy mi is az a birkózás. A szülő pedig egy kicsit túlgondolja a szituációt és a kezébe szeretné venni az irányítást. Ilyenkor jön az, amikor egy picit be kell segíteni, s edzőként ráhatással kell lenni rájuk.  Úgy gondolom, hogy elsőként a szülőt kell motiválni, hogy a gyermek az első edzések után ne hagyja mindjárt abba a birkózást. Ekkor a szülőnek kellene közbe lépni, hogy motiválja a gyermeket, hogy ne adja fel, és ugyanúgy vigye el őt a következő edzésre is. Másképp nem tudjuk a srácokkal megszerettetni a birkózást. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy egy kicsit el van lustulva a társaság, amihez véleményem szerint a multimédia nagyban hozzájárul. Ezt nem csupán a birkózásnál látom és hallom, hanem a többi sportág esetében is. A mai fiatalokat nagyon nehéz rávenni arra, hogy sportoljanak, de ahogy említettem, elsősorban nem a gyermekeket kell kellőkképpen motiválni, hanem a szülőket, mégpedig abban, hogy elhozzák a srácokat az edzésre. Fontos, hogy nem szabad az első „nyafogásnál” feladni, hanem nekik is meg kell próbálni bíztatni a gyermeküket.

Te magad miképp látod a klub jövőjét a következő időszakra? Mik a legfontosabb célok, amiket el szeretnétek érni? Van esetleg valami különleges terv vagy projekt, amit szeretnétek megvalósítani a következő években?

Elsőként megemlíteném, hogy több mint húsz év után sikerült bekerülnie két lánynak a felnőtt válogatottba, aminek következtében áprilisban, egy hazai, tehát szlovák rendezésű Európa-bajnokságon kipróbálhatják magukat a legjobbak között. Ez egy nagyon nagy lehetőség számukra a karrierjük építése szempontjából, s a klub számára is óriási öröm, hiszen a lányok a válogatott mellett képviselhetik a dunaszerdahelyi birkózócsapatot is.

Minden évben vannak tervek, de hogyha tudjuk tartani ezt az éves „létszámot” – akár az utánpótlást, akár a felnőtteket nézzük –, hogy legalább évente legalább hét-nyolc birkózót tudunk adni a válogatottnak, akkor elégedettek lehetünk. Ha ettől több is sikerül, akkor az már „hab a tortán”.

Egyik legfőbb és legnagyobb céljaink közé tartozik az is, hogy Dunaszerdahely városának legyen egy birkózó olimpikonja. Ha ez nem is jön össze rögtön a következő, 2028-as Los Angeles-i olimpiai játékokra, akkor bízzunk benne, hogy az azt követőre sikerül majd.  A közeljövőre pedig az a célunk, hogy ha a csapatunkból valaki kijut valaki egy világversenyre, akkor ne csupán a legjobb tízbe vagy ötbe kerüljön, hanem érmet is tudjon szerezni.

bn/dunaszerdahelyi.sk