Mégsem panaszkodni akarok. Sokkal inkább felhívni a figyelmet arra, hogy az éghajlati körülmények lassú változásával bizony nekünk is hozzá kell szoknunk a természet új szeszélyeihez. Igaz, mi, egyszerű polgárok a bolygó eme felében ugyancsak hozzájárultunk a nagy hőmérsékleti változásokhoz, ám mégis úgy hisszük, ártatlanok vagyunk a folyamatban.
Közben az élet számos területén szintén kénytelenek vagyunk hozzászokni a nagy „ugrásokhoz”, úgy, ahogyan azt is elfogadjuk, hogy egyik napról a másikra akár 20 fokkal hidegebb lesz odakint. Sikerült azt is megemésztenünk, hogy a körülöttünk formálódó társadalom teljesen átalakult, igaz, néha elég gyötrelmes volt a „rágás” utáni szakasz. Sőt, megannyiszor lehetetlennek tűnt. Úgy éreztük, az új veszélyes, vagy legalábbis kezdetben túl sok kellemetlen pillanatot rejteget. Pedig az útról, a változás állomásairól már ezredévek óta írnak a filozófusok. Mégis nehéz elhinnünk, hogy a számunkra még szokatlan változások folyamata akár jót is hozhat.
A februári napsütésnek örülnünk kell, ahogy annak is, ha éppen havazik. A természet úgyis magasabb szabályozás alatt áll, mint a mi kis rendszereink. Mi pedig hozzászokunk lassan a melegben élni, ahogy tették azt azok, akik a Föld átalakulásai során kialakították emberi kultúránkat. Amelynek sokadik változatát mi is óvjuk. Tudjuk, szükség van erre a féltésre, mert a közömbösség a legnagyobb veszélye a jelenkornak. Az információk sokasága, az érkező impulzusok ismeretlensége lehet, félelmetes, de emberek vagyunk, alkalmazkodók, túlélők. Ne féljünk. Fogadjuk meg őseink tanításait, s akkor meglátjuk, hogy az éghajlat, de még a kontinensen uralkodó bizonytalanság sem legyőzhetetlen.
(rp)
