Na de kezdjük az elején: annak a gondolata, hogy Dunaszerdahelyre utazzunk nem mai kérdés és igazából akkor éreztük adósoknak magunkat, mikor a tavalyi Winter Classicra eljött a szerdahelyi YBS (Yellow-Blue Supporters) néhány tagja. Aztán májusban, mikor az FK Csíkszereda a második ligába való feljutásért küzdött és ismét meglátogatott néhány szerdahelyi barátunk végleg eldőlt, hogy idén Felvidékre utazunk. Végül a novemberi DAC-Slovan meccs került kiválasztásra, az örökrangadó, amely mindig egyedi élményeket tartogat.
Számomra csupán október utolsó napjaiban derült ki, hogy részt tudok venni ezen a kiránduláson, s újabb emlékezetes kalandokkal gazdagodom.
Aztán eljött a várva-várt pillanat, 15-ön indultunk neki a majd 900 kilométeres útnak, Váradon csatlakozott a 16. tag és Szerdahelyen a 17. emberünk.
Az utazást úgy kell elképzelni, mintha egy középsulis osztálykiránduláson lenne az ember, csak jóval gyakoribbak voltak a “könnyítési megállók”. A fokozatos haladással a megállók egyre távolabb voltak egymástól, de egyre többet tartottak, főként, hogy a mi kisbuszunkba a fűtés akarva-akaratlanul maximális kapacitáson működött. A hidegre hangolt székely embernek a szaunázásnál csak az kellemetlenebb, ha a frissítő nedűk is túlhevülnek. A kényelem problémáját végül 700 kilométer megtétele után sikerült megoldani, lehűltek a fejek, efogytak az italok és közben megérkeztünk Szerdahelyre.
Menet-közben egy kis internetes információ-gyűjtéssel tudtuk meg, hogy Dunaszerdahely egy huszonkétezres kis magyar többségű város. A helyi építészeti szakközépiskola kollégiumában kaptunk szállást, a feltételek nem sok csillagosak voltak, de a házigazdánk - Karcsi bácsi - vendégszeretete és hozzáállása mindent feledtetett.
A becsekkolást követően néhányan Csíkszeredás sálakkal, ‘patriótás pólókba és ‘klub mezekbe öltözve tettünk rövid városnézést. Érdekesség volt, hogy a városban néhányan nem tudták, hogy aznap van a rangadó és elszörnyülködtek, mikor meghallották, hogy a DAC a Slovant fogadja.
A mérkőzés előtt kb. 4 órával gyűltünk és szépen végigvonultunk a városon zászlókkal, sálakkal felfegyverkezve egészen a stadionig. Az adrenalin-szintünket az ottani fogadtatás kezdte felcsigázni, először az, ahogy hirtelen sztárok lettünk, utána meg az alsósófalvi rezesbanda szívet melengető nótái.
Hogy ne maradjon ki semmi fontos a túrából egy végeláthatlanul hosszas sétával jutunk el a Turul Bárig, menet-közbe több száz szurkolóval találkozunk, akik autókkal, gyalogosan vagy buszokkal érkeznek a meccsre. Mindenki dudál, integet, a gyalogosan jövők velünk tombolnak, ugrálnak és dalolásznak. A Turulhoz közeledve már előkerülnek a görögtüzek is, s a hangulat rekordszintre ugrik. A híres szurkolói lokálba többen szuvenírokat vásároltunk és sálakat cseréltünk. Érdekesség, hogy bár sűrűn církáltak a rendőrautók körülöttünk még egy alapos vizuális vizsgálatnak sem voltunk elszenvedői, annak ellenére, hogy mindenféle rigmust skandáltunk, kezdve a régi Sportklub-Steauasoktól egészen a szlovákokat keményen bírálókig.
Egy gyors csoportkép és egy gyors ital után visszasétáltunk az Arénához, ahol a hangulat már derbiszintűre ugrott. Tévés stábok állítanak meg a bejáratnál, interjút ad a vezérünk, majd szépen, civilizáltan bemegyünk az irigylésre-méltó, impozáns DAC-katlanba.
A helyeink a B2-es szektor első sorába szólnak, előttünk a dobosok állványzata, illetve a védőháló, s ahogy a lelátó lassan megtelt úgy foszlottak szét esélyeink is, hogy a derbi egy kis részét is akár élőben elcsíphessük.
Izgatottan kezdődött a meccs, érződött, hogy a házigazdák nagyot akarnak alkotni és ezért feszültek.
A 2500-as tömeg aztán beletéveszt a Nélküled soraiba, ami egy DAC meccsen már-már halálos bűnnek számít. Ment is ezért egy kis agresszív szócsata, de végül minden normális irányba terelődött.
Az első 45 percben már előjöttek a spórlási kényszerek, hogy kibírjam szusszal a nagy intenzitású mérkőzést. A második játékrészben már nem éreztem a fáradás jeleit és végig tomboltam társaimmal a fennmaradó játékidőt.
Az egyenlítő találat pillanatától a szurkolás alapjáratát úgy kb. 4000-ig toltuk autós szakkifejezésekkel fogalmazva, a második DAC góltól viszont tiltáson nyomtuk egészen a végéig.
Hihetetlen hangulat volt, főleg amikor a pirotechnikai eszközök is előkerültek. Ezekről hangi- és képi anyagot csupán a sajtóból vagy a közeli szektorokból lehet találni, mivel a B szektorban telefont használni, fényképezni és leülni szigorúan tilos, erre pedig a két mikrofonos vezér és segédei különösképpen odafigyeltek.
Azt mondják, hogy egy DAC meccs olyan, mintha csíksomlyói búcsún lenne az ember, csak itt kevesebb az ima.
Valóban, ez egy fociünnep volt!
A péntek estéről többet nem is írnék, hiszen laza beszélgetésekkel, borozgatással és sörözéssel zárult.
Szombat reggel búcsúztunk vendéglátónktól és átutaztunk Érdre. Az egyik benzinkúti pihenőnél azonban megláttuk, hogy benne vagyunk az újságokban és felvásároltuk az egészet. Aztán az egyik bevásárlóközpont parkolójában ad-hoc bobcsapatot csináltunk és elhatároztuk, hogy - a jamaikai válogatotthoz hasonlóan - indulunk a pjongcsangi téli-olimpián...
A túránk végül Érden zárult egy finom bográcsozással, jó hangulatú élmény-felelevenítéssel.
László Róbert
