„Mindig is gyerekekkel szerettem volna dolgozni, óvónőképzőbe készültem. Az osztályfőnököm, Molnár Erzsike tanítónéni a pályaválasztást megelőzően azt mondta nekem, hogy mivel nem jártam zeneiskolába, rajziskolába, esélytelen, hogy megcsinálom a felvételiket. Akkor döntöttem úgy, hogy akkor elmegyek bölcsődébe gyereknővérnek. Annál is inkább, mert közben, 13 éves koromban megszületett a Down-szindrómás kishúgom, aki nagyon sokat volt kórházban, vérátömlesztéseket kapott és akkor ugye láttam, megtapasztaltam a kórházi munkát, mert sokat voltam ott vele a gyerekosztályon” – kezdi élettörténete mesélését Rozália, vagy ahogy kollégái nevezik Rozi, miközben a mosoly szinte egy pillanatra sem hervad le az arcáról.
A sorsa tehát eldöntetett, de első nekifutásra nem került be a dunaszerdahelyi egészségügyi szakközépiskolába, ezért egy évig gimnáziumba járt, aztán lépett át a „szakközépbe”.
„Gyermeknővérként végeztem. De akkor nem volt szabad állás a helyi kórházban, ezért jó szerencsémnek köszönhetően, osztályfőnököm ajánlására egy somorjai körzeti rendelőbe kerültem, az ottani nővérkét helyettesítettem. Nagyon jó iskola volt.
Meggyőződésem, hogy az emberekkel való munkát, a kommunikációt legjobban körzeti orvosi nővérként lehet elsajátítani. Nem is beszélve arról, hogy ott mi mindennel találkozik az ember.
Például egyszer egy favágót hoztak be allergiás rohammal, nagyon rossz állapotban. Kiss doktor úrral szolgáltunk éppen és ott villámgyorsan kellett cselekedni. Miközben az egyik injekciót szúrta be a doktor úr, én már a másikat készítettem elő. Gyors reakciónknak köszönhetően megmentettük az úriembert. Ezt az esetet sosem felejtem el. Jó lecke volt, rögtön a pálya elején.”
Ezután egy ideig a somorjai bölcsődében dolgozott, majd bekerült a dunaszerdahelyi kórház újszülöttosztályára. Túl sokáig azonban nem maradhatott, mert megbetegedett. Akkor már várandós volt és elkapta a hepatitisz B-t, kórházba került. Nem sokkal később megszületett a kisfia, rá egy évre pedig a kislánya. Az ő nyugodt, kiegyensúlyozott nevelésük biztosítása érdekében később már nem ment vissza műszakozni. Akkor került a központi sterilizálóba, ahol a mai napig dolgozik.
Nélkülük megállna a kórház működése
Sokakban felmerülhet a kérdés, mivel foglalkoznak ezen az osztályon, ami nem tartozik a közvetlen betegellátáshoz?
„Mindennek, amit az egészségügyben használunk, annak sterilnek kell lenni. A kötéseknek, a műtéteknél használt tamponoknak és természetesen minden műszernek, orvosi eszköznek, ami használatba kerül. Hogy az olvasók el tudják képzelni, mit is csinálunk, mondok egy példát. Ha a műtőben elvégeznek egy vakbélműtétet, akkor onnan minden használt műszer lekerül hozzánk. Egyenesen a speciális mosogató-gépeinkbe rakjuk ezeket. Ebben mindent fertőtlenítünk és a végén a tiszta és steril eszközökből összerakjuk a szetteket, a műtétek fajtája szerint.
Mondhatnám azt is, nélkülünk megállna a kórház működése. Egyrészt nem lehetne operálni, másrészt nőne a fertőzésveszély.
Ha a műszerek nem lennének kellően sterilek, akár egy csontműtét után is bakteriális fertőzés léphetne fel, ami csonthártya-gyulladáshoz vezethetne, s akár amputációval végződhetne, vagy rosszabb esetben emberéletbe is kerülhetne. Ezért nagyon fontos, hogy precízen és lelkiismeretesen dolgozzunk” – válaszolja meg kérdésünket.
Rögtön hozzáteszi, az osztályon dolgozóknak valamennyi műtéttípus „műszerszettjét” ismerniük kell. Mindegyik összetétele más, a legtöbb eszközt az ortopédiai műtéteknél használják. Egy teljes endoprotézisnél több tálca műszer, alapműszerek, speciális műszerek kerülnek a központi fertőtlenítőbe. Ezeket szét kell tudni szedni és össze is kell rakni. Egy térdműtétről például öt tálca speciális műszer érkezik hozzájuk, plusz az alapműszerek.
„A fertőtlenítő oldatokat szintén pontosan, az előírásoknak megfelelően kell elkészíteni, ezt tanulja meg mindenki elsőnek, aki az osztályra kerül. Nagyjából három óra, amíg a szennyezett műtéti eszközökből tisztát, sterilet „varázsolunk”. A műtétek során használt eszközök folyamatosan érkeznek, reggeltől délutánig. Háromféle munkaidőben dolgozunk az osztályon, de éjjeli műszak nincs. Fertőtlenítő gépeinket havonta teszteljük, hogy megállapítsuk, tökéletesen működnek-e. Egyébként a műtéteknél használt egyéb dolgok, mint például a lepedők, mind egyszer használatosak. Műtét után egyenesen a veszélyes hulladékba kerülnek. Osztályunkra, mely az alagsorban található, éppen a közeljövőben vár egy nagy felújítás” – fűzi hozzá.
Bár hétvégén nincsenek műtétek, néha-néha előfordul, hogy rendkívüli helyzet adódik. Felidéz egy ilyet, amikor egy sportolót kellett hétvégi sérülés után műteni, mert az nem tűrt halasztást. Ekkor riasztották, és bement a kórházba, hogy a műtéthez szükséges tálcákat biztosítsa az ortopédiai műtét számára.
Az emberekért dolgozik, nem a kitüntetésért
Rozália azonban nem teljesen ismeretlen a kórházba érkezők körében, hiszen például a Covid alatt az oltóközponban is dolgozott. Egyszer szóltak neki, be tudna-e ugrani egy szombati napon, s attól kezdve nem is volt megállás. Mivel járvány idején eleve kevesebb műtétet végeztek, maradt kapacitása arra is, hogy a városi oltóközpontban, majd később a kórházi oltóközpontban segédkezzen. Azt sem titkolja, ahogy halad előre a korban, bizony már fáradékonyabb, de a nyugdíjig még négy évet kell dolgoznia. Ám, ha egészsége engedi, szeretne még körzeti vagy szakorvosi rendelőben nővérként dolgozni. Nagy örömet okoz neki két unokája. Lánya egyébként festészettel is foglalkozik, fia életében pedig a sport játszik fő szerepet.
S hogy mi a szép a nővéri munkában és mi az, ami nehéz?
„Csodálatos az, ha egy betegnek tudunk segíteni. Én, ha megyek a folyosón és megszólít egy beteg, akkor türelmesen meghallgatom, és elmagyarázom neki, mit és hol talál.
Arra is volt már példa, hogy elkísértem egyenesen a rendelő ajtajáig. Nekünk arra is kell gondolnunk, hogy a beteg, főleg, ha idősebb, mikor a kórház épületébe jön, többnyire kétségbe van esve. Jó érzés az is, amikor szépen összerakjuk a műtétekhez szükséges műszereket, és ezért valamelyik főorvos megdicsér minket. Azt is látni kell viszont, hogy ez azért nehéz, megterhelő munka, főleg a műszakozás. Mi itt elég sokat cipekedünk, emelgetünk is. Vannak napok, amikor 30-40-50 tálca műszert kell sterilizálni. Mivel fémeszközökről van szó, bizony elég nehezek. Néha az is az eszembe jut, hogy a nővérek is elmehetnének előbb nyugdíjba úgy, mint a rendőrök vagy a tűzoltók” – válaszolja.
Mesél arról is, hogy járási nővérkamara javasolta őt a Fehér Szív kitüntetésre. Senkinek sem mondta el, hogy fölterjesztették a díjra. Amikor jöttek őt fotózni, akkor is azt mondta a kolléganőinek, még nem szeretne erről beszélni. Arra gondolt, mi van, ha mégsem kapja meg, mert az utolsó percig nem hitte el. Boldogan mutatja a decens szív brosst, aminek a vitrinben lesz majd méltó helye.
„Negyvenéves pályafutás után kaptam meg az elismerést. 1986. júliusában kezdtem.
A legtöbben gratuláltak, de azért akadtak olyanok is, akik a szememre vetették, hogy nem is dolgozom betegekkel. Pedig a betegekért dolgozom én is, még ha nem is vagyok velük napi kapcsolatban.
A legtöbb embertől szerencsére csak szeretetet kaptam. Még az utcán is gratuláltak. Jól esik az ember szívének az elismerés, bár nem ezért csináljuk. Ezt a pályát empátia nélkül nem lehet, nem szabad végezni.”
Vissza kell hozni nővérképzést
Szóba kerül az utánpótlás, a fiatal nővérek is. Rozália szerint régen az idősebb nővérek szava szinte szentírás volt, igyekeztek tőlük tanulni, ellesni a szakma csínját-bínját. Napjainkban ez már nincs így. Valahogy kiveszett a tisztelet az idősebbek iránt…
„Abban látom a legnagyobb hibát, hogy ez az egész rendszer megváltozott, már nem nővéreket képzünk, hanem asszisztenseket. És az asszisztensnek nincs annyi kompetenciája, mint a nővérnek. A kórházaknak pedig jól képzett nővérekre van szükségük, méghozzá nagy számban. Napjainkban mire nővér válhat valakiből, az többéves plusz tanulásba telik. Emiatt a munkából is többet hiányzik, mindig meg kell oldani a helyettesítését, és sokba is kerül. Annak viszont nagyon örülök, hogy a kórházunk fejlődik, mindig felújítanak valamit, gyönyörű lett az elsősegély részlegünk, de a sebészeti betegek is teljesen új környezetben lábadozhatnak a műtétek után. A szülészeti-nőgyógyászati osztály is a 21. század kívánalmainak megfelelő. Szóval állandóan van valami fejlesztés, ami a betegek komfortját szolgálja.”
És mi van, amikor a nővér vagy valamelyik szerette kerül kórházba?
„Az nem jó, mert mindenbe belelátunk, sok mindent tudunk. De azért nem osztjuk az észt. Saját magamból indulok most ki. A férjem nagybeteg lett, fejműtéten esett át. Nekem eszembe nem jutott volna, hogy bármit is mondjak a személyzetnek, de persze azt pontosan tudtam, mi vár rá és a műtét mivel jár. Amikor rosszul lett és be kellett vinnem a kórházba, akkor is nagyon rendesen bántak velünk. A sürgősségire mi nem rohanunk mindenféle aprósággal, mert pontosan tudom, hogy oda csak valóban nagy baj esetén szabad menni. Ha valakinek két hete fáj a lába, akkor az keresse fel a házi orvosát, ne pedig az elsősegélyre rohanjon. Ami két hetet kibírt, azzal talán másnap reggelig még lehet várni” – fűzi hozzá a Fehér Szív kitüntetéssel elismert nővér.
Búcsúzóul még megcsodáljuk gyönyörű virágoskertjét, ahol szebbnél szebb hortenziák és más csodák virítanak és illatoznak. Ez számára az oázis, a feltöltődés helye. Amikor mentálisan lefárad, vagy nehéz napot tudhat maga mögött, itt, a virágokat ápolgatva új erőre kap. Ez számára a nyugalom, a feltöltődés szigete.
B. Vida Júlia
Fotó: Rózsár Vince
Ezt már olvasta?
Ízek, hagyományok és közösségi élmény Sikabonyban
A szabadtűzön készült ételek illata, a házi sütemények...
