Back to top

Elhunyt Tilajčík Imre...

Publikálva: 2018, február 5 - 06:59
Vasárnap este, hosszan tartó betegség után elhunyt Tilajčík Imre.
Elhunyt Tilajčík Imre...

A Dunaszerdahelyi Hírnökbe készült interjúnkkal emlékezünk rá.

Tilajčík Imit mindenki ismeri Dunaszerdahelyen, de nem létezik szerdahelyi, aki legalább a nevével ne találkozott volna. Valamiképp úgy beleivódott a dunaszerdahelyi mindennapokba, hogy közben csendesen, akaratlanul is egyfajta ikonná vált a városban. Persze, azért is, mert évtizedek óta nemhogy benne van annak kulturális életében, hanem szó szerint csinálja is azt – bár igaz, ma már kisebb fordulatszámmal. Vele beszélgettünk.

– Honnan indultál?

– Tizenötéves koromban, amikor még Pozsonyban laktam, kezdtem el zenélni. Aztán több mint tíz évre kimentem külföldre dolgozni, muzsikálni. Körülbelül 1989-ben jöttem haza, s azóta Dunaszerdahelyen dolgozom. Jó lehetőséget kaptam akkor a kultúrházban, aminek azért is örültem, mert továbbra is zenélhettem.

– Sokak pályáját épp te indítottad el…

– Igen, akkoriban kezdtem el fiatal zenészekkel, énekesekkel, tehetségekkel foglalkozni. Mindez persze rengeteg munka volt, de mindig örültem a kezem alól kikerülő tehetségek sikereiknek. Persze ma vannak közöttük olyanok is, akik már nem zenével keresik a kenyerüket, abbahagyták. Mert, meg kell mondani, a zenész élete nem mindig fenékig tejföl. Állandóan úton lenni, sokszor nagy távolságokat utazni. Noha bizonyos szempontból nagyon szép élet a zenész élete, de nagyon kemény is egyben. Nem mindenki bírja. Meg voltak, akik noha sikeresek lettek, de mégis azt választották, hogy hazajönnek. Én is. (Mondja nevetve, majd kisimul az arca.) Belefáradtam.

– Lényegében a „változásoktól” működsz Szerdahelyen…

– Igen, például 1989-ben, a bársonyos forradalom idején, mikor a művelődési központ előtt csörgették a kulcsokat, én hangosítottam a téren. Bár, jegyezzem meg, nem volt az „igazi” forradalom. Meg azt is elmondhatom, hogy a munkámból kifolyólag az összes pártnak dolgoztam, mégsem voltam sehol sem párttag. A régi rendszerben sem – nem húztak be a kollégák se a kommunista pártba. Lehet, azért is, mert abszolút apolitikus vagyok. Nemcsak soha életben nem voltam semmilyen párttag, de bevallom azt is, hogy soha nem voltam még választani sem.

– 1989 és 2016 között Dunaszerdahely megváltozott. Többszörösen. Te miképp látod?

– Annyi mindent el lehetne mesélni… Itt éltem, benne dolgoztam a sűrűjében, ekképp részese voltam a történéseknek. Fölöttem, mellettem mentek el az évek.
Sajnos azt tapasztalom, hogy minél tovább, annál inkább azt látni, nincs igény a kultúrára. Ez persze, sajnos, ma világprobléma, nem egyedi vagy városi történet. De ami nagyban érződik, ugyanazt látni itt is kicsiben. Alig jelenik meg érték.

– Milyen irányba haladunk?

– A zenésznek az a dolga, hogy szórakoztassa az embereket, s ha az emberek jól érzik közben magukat, akkor a zenész megtette a kötelességét.
De ma azt látom, hogy sok tehetségnél a rutin hiányzik. Mert nagyon sok türelmes évet, gyakorlást, munkát le kell tenni ahhoz, hogy valaki valóban zenésznek nevezhesse magát.

– Mennyire jellemző a mai fiataloknál a kitartás, vagy a munka szeretete, tisztelete? Mennyivel másabb a mentalitásuk, mint a régieké?

– Úgy érzem, jó pár évvel ezelőtt mi komolyabban vettük az egészet. Szó se róla, nem azt akarom mondani, hogy nincsenek tehetségek, mert nagyon is vannak, s itt nálunk főleg a fiatal roma srácok között, akiknek az apja, öregapja is zenész volt. Csak az a baj, hogy náluk a zenész szónak ma már nincs olyan súlya. Sokak elherdálják a tehetségüket, ezért aztán nem is tudnak belőle – semmilyen formában – profitálni.
Másrészt meg, nincs is olyan kellő háttér, ami segítse őket. Bár, jegyzem meg, ha volna, a megbízhatatlanságukkal elrontanák a kapcsolatot. Ennek ellenére mégiscsak hiányzik egy olyan háttér, ami ezeket a tehetségeket nemcsak felkarolná, de segítené, irányítaná is. Valamikor én is ezt csináltam, saját időmet, pénzemet öltem bele, de ez nagyon kevés. Egy ember élete erre semmi. Csakis teljes összefogással lehetne mindezt jól orvosolni, ám erre most nincs se innen, se onnan igény.

– Említetted, hogy a zenész élete kemény. Hogyan viselte a tiédet a család?

– Ez nagy szívfájdalom a számomra. Így visszanézve, a magam kárán csak azt tudom tanácsolni bárkinek, hogy ha megnősül, családja lesz, nem menjen el fél évekre mellőlük külföldre dolgozni, mert az szétveri a kapcsolatot. Csak egy példa: egyszer, mikor egy hosszú utamról hazajöttem, a fiam a szobában játszott. Odamentem hozzá, de ő megijedt tőlem, nem tudta, ki ez a bácsi. Ezt nagyon rosszul éltem meg. Az általam választott életemre aztán rá is ment a házaséletem. De sajnos nem vagyok egyedül: a többi kollégámmal is ugyanez történt.
De azt tartom, hogy mindenért, amit teszünk, vállalnunk kell a felelősséget. Erre tanított az élet. És arra, hogy fogadjuk el azt, amit ránk mér, nem kérdezve, miért. Nem kell mindenre tudnunk a választ, sőt vannak olyan válaszok, amelyeket nem kell megértenünk sem. Egyet azonban elmondhatok: ma is nagyon szeretem az embereket. Amit ugyanis elértem, azt nekik köszönhetem. És nekik köszönhetem mind a mai napig a felém áramló sok mosolyt, ismerős arcot, baráti kézfogást.

 

Ezt már olvasta?

Cookies