Dunaszerdahelyiként a kormányban – Ravasz Ábel

Összetett problémakört vett a nyakába, de lelkesen vágott bele az embert próbáló feladatba. Közel fél évvel a kinevezése után kérdeztük őt elképzelésekről, munkáról, tapasztalatokról.

– Ön Dunaszerdahelyre járt általános és középiskolába, mai napig szívesen látogat haza szüleihez, nagyszüleihez. Szlovákiában élő magyarként átélte a kisebbségi létet – segít ez megérteni más kisebbségek problémáit is? Vagy másképpen fogalmazva – kisebbségiként, vagy szociológusként közelíti meg a roma kérdéskört?
– Úgy gondolom, mindkettő látószög fontos. A szociológia a szakmám, évek óta foglalkozom kisebbségekkel, elsősorban a roma kisebbséggel. Már egyetemi éveim alatt is foglalkoztatott a kérdés, az utóbbi években pedig a terepmunkát is Gömörben, romák közt folytattam. A nemzetiségi érzékenység szintén fontos számomra, mivel én az emberekre alapvetően állampolgárként tekintek, és állampolgárként igyekszem a lehető legtöbbet megtenni értük, jelen esetben az országban talán leggyengébben álló roma kisebbségért.

– A jelölése után voltak hangok, amelyek kifogásolták, hogy Ön nem roma, hogy kerülhetett mégis a romaügyi biztosi székbe.
– Valóban, kezdetekkor voltak kritikusok, akik nem értettek egyet a jelölésemmel, de utána hamar kiderült, hogy ez nem politikai döntés kérdése, szakemberre van szükség a biztosi poszton, és én az eddigi tapasztalataimnak köszönhetően lettem jelölve. Mára már elhallgattak ezek a kritikák, és szerencsére a munkám szakmai oldalát figyelik.

– A romakérdés régóta beszédtéma, de az elmúlt választások talán még inkább előtérbe hozták – nem érezte túl nagy kihívásnak a romaügyi kormánybiztosi széket?
– Ez a kormánybiztosi szék minden időben komoly kihívás lett volna, tekintve, hogy egy nem elég pontosan definiált, és nagyon kevés kompetenciával rendelkező pozícióról van szó. Annál nagyobb és fontosabb ez a kérdés, mivel a jelenlegi parlamenti közegben egészen más keretek közé helyeződik a diskurzus a romakérdésről, másrészt pedig 2020-ig tart az az időszak, amíg Szlovákia – az Európai Unió tagállamai közül egyedüliként – még komoly pénzösszegeket tud lehívni a megvalósításra váró projektekre, a roma integrációra. Ez már így elmondva is sok tennivalót vetít előre, de én nem szoktam megrettenni a kihívásoktól, komolyan veszem őket.

– Négy évenként vannak választások, általában négy évre lehet előre tervezni kormányszinten. Milyen célt lehet kitűzni egy ilyen, viszonylag rövid időszakra?
– Ez általánosan a politika problémája: a választások után fél év az akklimatizáció időszaka, míg az utolsó egy év már a következő választásokról szól. Ennél fogva marad két és fél évünk a valós munkára. Nagyon nehéz helyzetben vettem át ezt a hivatalt. Kevés a kompetenciánk, mégis egy olyan összetett helyzetben vagyunk, amelyben a megoldásra váró feladataink egy része „belelóg” más minisztériumok hatáskörébe – velük folyamatosan egyeztetni, alkudozni kell.
Úgy gondolom, hogy négy év alatt azt tudjuk elérni, hogy közérthetően elmondjuk, hogy mi is ez a hivatal, mik a feladatai, mit csinál, mit nem csinál, mire tudnak számítani a partnereink, mire számíthat a közvélemény. Azokban a programokban, amelyeket kitűzünk, mi legyünk a vezetők, amire pedig társként kérnek fel, abban segítünk. Mondok egy konkrét példát: megválasztásom előtt roma kulturális projekteket lehetett benyújtani a mi hivatalunknál is, holott egy kiépített roma kultúra-támogatási rendszer működött a kisebbségi kormányügyi biztos hivatalában – kérdem én: kell-e kétfelé osztani ugyanazt a feladatot? Ugyanakkor olyan elsődleges kompetenciák, mint a minisztérium tanácsadása, a háttérbe szorult az elmúlt években. Úgy gondolom, hogy néhány fontos fő célt kell kijelölni, amely kell, hogy illeszkedjen az ország fő stratégiájába, másrészt a kormányprogramba, harmadrészt eddig a személyes elképzeléseimbe, és ezekkel a célokkal kell dolgozni.

– Mit tartana komoly eredménynek, amit el lehet érni négy év alatt?
– Én most kettő ilyet tudnék mondani. Az egyik, hogy minél több gyerek legyen az óvodákban - és ez nemcsak a roma gyerekekre igaz, hanem mindenkire. Nehezebb körülmények közül az iskolába óvoda nélkül kerülő gyerekeknek nagy problémát jelent, hogy olyan hátránnyal indulnak, amit később már nem tudnak behozni – nulladik osztályokkal ezt részben át lehet hidalni, de nem teljesen. A második a speciális iskolák kérdése. A legtöbb országban nincsenek speciális iskolák, vagy ha vannak is, akkor ezeket arra használják, hogy a gyerekeket integrálják, és nem ahogy nálunk, hogy elkülönítsék őket. Ha nekem, magyar anyanyelvűként hat évesen az orrom alá tesznek egy szlovák belépési tesztet, szinte biztos, hogy speciális iskolában kötök ki. Képzeljük el a szepesi roma gyereket, aki az iskoláig csak a saját roma dialektusukat használta, milyen megoldhatatlan problémába ütközik ennél a tesztnél. Más példát is mondok. A legtöbb gyerek, az integrált romák nagy többsége is megtanul kicsi korában elvonatkoztatni. Képzeljük el, hogy elé tesznek egy könyvet, amelyben elefánt van, vagy zsiráf. Ezeknek a gyerekeknek az a luxus nem adatik meg, hogy könyvet láttak volna kicsi korukban, csak arról van fogalmuk, amit már láttak, vagy ami a környezetükben előfordul.
Ha az óvodák és a speciális iskolák ügyében sikerülne előbbre lépni, akkor úgy gondolom, már egy komoly lépést tettünk meg. Fontosnak tartom azt is, hogy a minisztériumokkal is jó viszonyt alakítsunk ki, főleg azokkal, amelyekkel közös feladataink vannak.

– Az ilyen mély gyökerű, összetett problémákra nem lehet egyszerű válaszokat adni, nem lehet ezekre a gondokra gyors megoldást találni. Elfogadja a társadalom, ha csak lassan jönnek az eredmények – ha egyáltalán lesznek látványos eredmények?
– Azt gondolom, hogy sokkal többet és sokkal jobban kell dolgozni a közvéleménnyel. A 90-es évek roma politikáját sokan úgy értelmezik, hogy a cigányok mindig csak kaptak, a fehérek pedig soha. Én úgy látom, hogy ez már akkor sem volt teljesen igaz, és egyre több időt fordítunk arra, hogy ezt az emberek is megértsék. Tipikus példaként tudom felhozni az önsegélyező építkezést. Régebben ugye a romák egy része kapott lakást, amit sok esetben teljesen leéltek. Felvilágosultabb helyeken a lakásprobléma megoldása ma már úgy működik, hogy a kérelmező kap mikrohitelt; munkát, időt és anyagot önmaga tesz bele, és ő maga építi a házát. Amikor a többségi társadalom tagjai ezt látják, teljesen másképp állnak a dolgokhoz. A korábbi gömöri terepmunkám is arról szólt, hogy a helyiek bevonásával oldottunk meg kis költségvetésű, ám köztereken végzendő munkát - csatornatisztítást, kis híd építését, vagy éppen a fő utca takarítását. Előtte nem volt számottevő kommunikáció a romák és a nem romák között. Amikor viszont a többségi lakosok látták, hogy a romák tesznek is a közért, teljesen átalakult a látásmód – ez az ország északkeleti részére igaz, a délire sajnos még nem. Ez már több éves tapasztalat, aminek szerencsére a híre is terjed, ennél fogva más megközelítésben látják az úgymond problémás települések is a megoldás lehetőségét. Varannó környékén több polgármester több évvel ezelőtt ilyen szemléletváltással kezdett dolgozni a helyi romákkal, mára ott teljesen más a viszony a romák és a nem romák között – persze, pozitív értelemben. Ráadásul ezt már azokban a régiókban is kezdik elfogadni, ahol eddig nem tették.

– 2016 áprilisa óta kormánybiztos - hogy értékeli az elmúlt időszakot?
– Meglepett a hivatal minősége, amikor átvettem. Az a munkaminőség, az a munkamorál, ami a hivatalban uralkodott, az számomra tarthatatlan volt. Ezért nagyon sok időt vett el az elmúlt időszakból az újjászervezés. Újra kellett építeni a kapcsolatokat a többi minisztériummal is. Már januártól öt nagyobb, az Európai Unió által támogatott projektnek kellett volna futnia, ennek ellenére áprilisban azt tapasztaltam, hogy ezek még nincsenek is előkészítve. A romaügyi stratégiát is fel kellett újítani. Én úgy látom, hogy most van a szintre hozásnak az időszaka, amikor azokat a lemaradásokat tesszük helyre, amelyeket az elmúlt 4-8-20 év alatt sikerült összehozni, és ezután indulhatunk a valódi munkával. Ez egy nagyon kemény feladat – már az alapozó része is –, hiszen a jövőbeli sikerek alapját most fektetjük le.
Édesapám nagyon lelkes kertész, és mindig azt szokta mondani, hogy először mindig az eszközöket készítjük elő, utána dolgozunk – 75% eszköz, 25% munka – én is ezt vallom, és ennek szellemében igyekszem végezni a munkámat is.

– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánunk a további munkájához!