Amiért nagyon szerettem volna vele interjút készíteni, az az ő fanatizmusa, ami abban rejlik, hogy hozzám hasonlóan képes egyedi dolgokat alkotni, ha a DAC-ról van szó. Hogy mire is gondolok, az majd kiderül a beszélgetésből, de lelkemre kötötte, azt mindenképp írjam le, legjobban az idegenbeli győzelmeket élvezi, és a jelenleg kialakult helyzet közepette abban bízik, hogy mihamarabb lesz egy, a krakkóihoz hasonló on tour, ami fantasztikus győzelmet hozott a Cracovia ellen.
Kezdjük a legelején, mikor kezdtél el DAC-meccsekre járni, hogyan vonzott be ez a közeg?
Alapiskolás voltam, édesapám egy partival járt focira és engem is bevettek. ’85-ben megnyertük a Szlovák Nemzeti Ligát, és felkerültünk a nagy Csehszlovák bajnokságba. Rögtön elkezdtünk járni idegenbe is, otthon pedig labdaszedő voltam. A meccs napján összeszedtük a haverokat, és már délelőtt kimentünk a stadionba.
Édesanyám mindig szóvá tette, hogy legalább az ebédet megvárhatnám, de mondtam neki, hogy majd jóllakok szotyolával. Ede bá’ a stadionban várt minket, kiosztotta a feladatokat, elmondta mit kell csinálni, ha vezetünk, s mit, ha vesztésre állunk.
Úgy kellett az időt húzni, hogy „véletlenül” kiesik a labda a kezünkből. Harc folyt a tízes számért a melegítők, mezek kiosztásánál, mindenki azt szerette volna felvenni.
Bögi Róbert cikkének folytatását a Klikkout weboldalán itt olvashatják el.
