Kezdjük az elején, mikor és hogyan kezdődött a kötődésetek a DAC-hoz?
Tomi: Egyrészről mindhárman a DAC-ban birkóztunk, másrészt nagyapánk által, aki annak idején édesanyánkat is elhordta focira.
Születési sorrendben persze, a Sanyi, én, meg a Zoli, de olyan is lehetett, hogy egyikünk még édesanyánk hasában volt, és meccsre „kellett” menni.
Aztán párhuzamosan a birkózás által, akkor még egy klub voltunk, mi, a foci- vagy akár a kézilabda-szakosztály. Később a labdarúgás különvált, majd szétesett az egyesület. Manapság talán Világi Oszkár is szeretné, hogy ismét egy klubba tömörüljünk, ahogy ez Ausztriában, vagy akár Pesten is működik.
Időben ez nagyjából hova tehető?
Tomi: 6-8 évesen kezdtünk el birkózni, és kötelező volt járni DAC-meccsre. A találkozók után kivettük a részünket a stadion takarításában is, de van valami, amire nagyon büszkék lehetünk: amíg fociban nem sikerült bajnokságot nyerni, addig mi egyéni csehszlovák, illetve szlovák bajnokok voltunk. Együtt edzhettünk a focistákkal, sőt még fociztunk is velük, Diňa, Veselý, Hodúr ellen például.
Zoli: Akkoriban gyerekként igazából két lehetőséged volt Szerdahelyen: fociztál vagy birkóztál. Nagyon nagy nevek voltak ebben a sportban!
Bögi Róbert cikkének folytatását a KlikkOut weboldalán itt olvashatják el.
Ezt már olvasta?
2025-ben is keresik a felvidéki magyar női példaképeket
A Femine Fortis – Erős Nők polgári társulás tizedik...
