Back to top

„...büszkén vallhassuk: megérte!”

Publikálva: 2016, november 8 - 10:59
Az 1956 Lengyelország– Magyarország. Történelem és emlékezet című kiállítást a város részéről A. Szabó László nyitotta meg. Alább az alpolgármester beszédét közöljük.
„...büszkén vallhassuk: megérte!”

„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek...”

Örök érvényűek Ady Endre sorai, de még inkább ezek a szavak csengenek fülembe, ha 1956 hőseire gondolok. Ady A Tűz csiholója című versében Prométheusz példáját, az ő merészségét emeli ki, aki még Zeusszal is szembeszállt az emberek érdekében. Ez a bátorság és ez az ember- és hazaszeretet jellemezte a pesti srácokat is hat évtizeddel ezelőtt, amikor a szovjet megszállás és a rendőrállam terrorja ellen tiltakozva előbb békés tüntetést szerveztek, majd később hősi harcot folytattak, és tették ezt annak ellenére, hogy az aránytalan túlerővel szemben gyakorlatilag esélyük sem volt sikerre vinni a szabadságért folytatott küzdelmet.

Viszont ők is tudták: nagy dolgokat kell véghezvinni a haza érdekében, és határozott, férfias, halálmegvető kiállásra, nyílt politizálásra van szükség, hogy Magyarország a demokratikus átalakulás útjára léphessen.

Az ifjú és idősebb hazafiak nem voltak híján a bátorságnak. És volt előttük egy fényes példa is: 1956 júniusának végén ugyanis a lengyelországi Poznańban egy munkásfelkelés tört ki, amit ugyan vérbe fojtottak, de a sztálinista pártvezetés hatalma megingott.

A magyarországi reformellenzék rokonszenvezett a lengyel tüntetőkkel, és a diákszervezkedés is felgyorsult az egész országban. Az egyetemisták elhatározták, hogy a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten, amelynek helyszíneként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem-szobrot jelölték meg.

A szimpátia kölcsönös volt, mert Varsóban 1956. október 24-én több százezres támogató nagygyűlésre került sor a magyar forradalom mellett, ami a lengyelországi tüntetéssorozat igazi csúcspontját jelentette. A lengyel lapok nagy terjedelemben számoltak be a magyarországi eseményekről. A lengyel városokban magyar zászló lengett, az új lengyel reformista pártvezetés szövetségest látott a magyar kormányban, a Lengyel Munkáspárt (LEMP) pedig nyilvános üzenetet intézett a magyar nemzethez, amelyben üdvözölték a forradalmat. Az egyszerű emberek pedig tömeges véradással, pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtéssel, illetve segélyszállítmányokkal támogatták a magyar felkelőket.

A véradásra jelentkezők száma még a Vöröskeresztet is teljesen váratlanul érte. Főleg az egyetemisták jártak benne az élen, de szinte minden társadalmi osztály kivette belőle a részét -- végül több, mint négyezren. A 795 liter vér mellett 31 millió zloty és 11 millió zloty értékű adomány érkezett Budapestre.

Ebben az esetben viszont nem a szocializmust építő népek semmitmondó barátságának megnyilvánulásáról volt szó, hanem a hagyományos, az Árpád-korig visszanyúló magyar-lengyel testvériség eszméjének újjáéledéséről.

Frissen élt még ugyanis emlékezetükben, hogy 1920-ban, a lengyel–bolsevik háború idején a magyar hadisegély nélkül a lengyelek nem tudták volna legyőzni a szovjet hadsereget, mint ahogy az is, amikor 1939 őszén a Teleki-kormány vezette Magyarország a német nyomás ellenére közel 100 000 lengyel menekültet fogadott be.

A hatvan évvel ezelőtti eseményekhez visszatérve: ma már jól tudjuk, hogy az 56-os forradalmi kezdeményezés vége sajnos egy hadüzenet nélküli háború lett, amelynek következményeként csaknem háromezer magyar állampolgár vesztette életét, és mintegy kétszázezer lélek hagyta el az országot, s menekült Nyugat felé.

Mindig lényeges azonban, hogy az áldozat ne legyen hiábavaló, hogy az idő múlásával is fájdalmasan, de büszkén vallhassuk: megérte! Azt hiszem, 1956 esetében ez nem is lehet kérdés.

Tisztelt Jelenlévők!

Mindannak, amiről szólni próbáltam, itt a Felvidéken minimum kettős üzenete van: üzeni egyrészt, milyen fontos szerepe lehet mindennapi küzdelmeinkben a mindenkori legfontosabb társadalmi mozgatórúgónak, a bátorságnak.

Hiszen ahogy Ernest Hemingway is írta: „Jobb egy napig oroszlánnak, mint száz évig gyáva nyúlnak lenni. Jobb talpon meghalni, mint térdepelve élni.”

És üzeni egyben azt is, hogy a népek barátságát ápolnunk illik számbeli kisebbségben is. Hiszen nem csupán ildomos, hanem egyszersmind elengedhetetlen, hogy jövőnket történelmünk közös fejezeteire építve alakítsuk.

Hogy sokszor és sokáig mondhassuk még e tájakon is: „Polak, Węgier, dwa bratanki / I do szabli, i do szklanki / Oba zuchy, oba żwawi / Niech im Pan Bóg błogosławi.” Vagyis „Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát / Vitéz s bátor mindkettője / Áldás szálljon mindkettőre.”

Ezt már olvasta?