Bubókról, doktorokról – Régi járványok

A most zajló szörnyűségek ellenére azért abban szerencsénk van, hogy az orvostudomány rengeteget fejlődött az elmúlt 200 évben. Az orvosok különböző gyógyszerekkel felfegyverkezve küzdhetnek meg a betegséggel, és a betegek állapotának állandó monitorozásával próbálnak konszenzusra jutni azt illetően, hogy melyik a leginkább alkalmas a COVID-19 kezelésére. Gőzerőkkel dolgoznak a vakcinán is, hogy a jövőben senki még csak el se kaphassa a kórt. A középkori, majd kora újkori embernek viszont sajnos nem volt ilyen szerencséje. Most két, annak idején világméretű járványt okozó betegség történetén keresztül ismerkedhetünk meg a fordulóponttal, amikor a betegségek természetét illetően egy teljesen új magyarázat látott napvilágot, és terjedt el.

Nem hiszem, hogy bárkinek bármi pozitív kép villanna fel az agyában, amikor azt hallja: bubópestis.

A Fekete Halál az ókorban is nagyot kaszált, de a középkorban aztán soha nem látott méreteket öltött a pusztítás. Közép-Ázsiából jutott el Európába, egy hajó hozta magával. Hamarosan végigvonult először a kikötővárosokon, majd a kontinensen is egyre szédítőbb iramban terjedt. A korabeli kereskedővárosokban volt, hogy csak a lakosság 20 százalékát hagyta életben, és egyes becslések szerint az európai népesség akár 60 százalékát is eltörölhette a Föld színéről a maga körülbelül 50 milliónyi áldozatával. Az sem volt biztonságban, aki a nagyvárosból megelőzésképp vidékre menekült. A betegséget ugyanis az eredetileg a hajókról szökött patkányok, illetve az azok testén élősködő bolhák terjesztették, amelyek persze nem nagyon válogatósak a gazdaállatot illetően, és szíves örömest költöztek a mezőgazdasági célból tartott állatokra is. Ezek pedig fogékonyak voltak a betegségre, és ezrével hullottak – olyannyira, hogy gyapjúhiány volt az egész kontinensen – bár kétlem, hogy szerencsétleneknek ez lett volna a legnagyobb problémájuk.

A pestises beteg először influenzaszerű tüneteket mutatott, láza, fejfájása volt, majd hányni kezdett. A nyirokcsomói megduzzadtak, és gennyel telítődtek – ezek voltak a bubók, melyek főleg a nemi szervek körüli hajlatokban, a hónaljban és a nyakon jelentek meg. A pestis halálozási aránya akár 90 százalék is lehetett (a betegség ma is létezik, és kezelés nélkül nagyjából ennyien élik túl), és nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a korabeli orvosi beavatkozások nem javították a páciensek esélyeit.

Ekkoriban úgy gondolták ugyanis, hogy a betegséget a miazmák, azaz bűzös, betegséggel terhes gázok terjesztik, amik ellen nem sok mindent lehet tenni. A beteg szervezetének az segíthet a legtöbbet, hogy ha a négy testnedv (vér, nyálka, sárga és fekete epe) harmóniáját hozzák helyre. Eme egyensúly-helyrebillentő igyekezetnek a következménye volt, hogy boldog-boldogtalannál érvágást alkalmaztak, mondván: túlteng benne a vér. A miazmás kipárolgások (értsd: állandó csatornaszag) ellen pedig aromaterápiát alkalmaztak: gyógynövényeket égettek, parfümöt locsoltak, szárított levendulát hordtak maguknál megelőzésképp. (Többet segített volna, ha a szennyvizet és végtermékeiket nem az utcára dobálják, de ez akkor még nem tűnt ilyen nyilvánvalónak.)

Sipos Janka cikkének folytatását a KlikkOut oldalán itt érhetik el!