A tisztelt olvasóközönségnek ezúttal ebből a vasárnap délutáni „bemelegítésből” állítottam össze pár sort.
Galánta mellől jöttetek, hogy került az életetekbe a DAC? Helyileg Dunaszerdahely messzebb van, mint Galánta…
Tibi: Vízkeletről származunk, bár azt hozzá kell tenni, hogy mindketten Dunaszerdahelyen születtünk, mivel abban az időben még nem volt szülészet Galántán. Magyar kötődésűek vagyunk, a 80-as évek elején figyeltünk fel a DAC-ra, akkor még a 2. ligában játszott a csapat. 82 és 84 között katona voltam, a leszerelésem utáni esztendőben kerültünk fel az 1. ligába. Ebben az időben többé-kevésbé már minden meccsre eljártunk az öcsémmel. Az 1. liga nyitómeccse hétköznapra esett, 0:0-t játszottunk a Vítkovice ellen. Már fél 11-kor itt voltam Szerdahelyen, holott valamikor délután volt csak a mérkőzés. A foci szeretete benne volt az emberben, és egyre csak erősödött. A közeg is olyan volt, ahol jól éreztük magunkat, később a DAC-meccsek mindenek fölé voltak állítva, kihagyhatatlanná váltak. Ez a mai napig így van, meccsnapon semmi más nem számít.
Mikor jöttek a nehezebb évek, akkor sem kopott meg ez a szenvedély. A 3. liga alatt baráti körrel elmentünk három napra horgászni családostól. Én annyira nem voltam oda érte, csak a parti miatt mentem. Szombat délután felálltam, azt kérdezték, hova megyek? Hova, hát meccsre, játszik a DAC!
A 85-ös siker történelmi esemény volt, akárhogyan is vesszük, Dunaszerdahely csak egy provinciális város volt az országban. A Csallóköz fővárosa, a felvidéki magyarság központja. Ugyanezt sosem éreztük Galántán, azon a környéken nincs meg ez a miliő, ami Szerdahelyen, és ezalatt nem csak a focit értem. Húsz évvel ezelőtt 60-40% volt a lakosság nemzetiségi aránya a magyarok javára, mára ez megfordult. Azt szoktam mondani, hogy csak azt lehet megtörni, bedarálni, aki hagyja magát, aki a karrier miatt lágyítójelet rak az amúgy színmagyar vezetéknevére. Kiráz a hideg ilyen emberektől...
Nandi: Dunaszerdahelyen mindig is más jellegű volt a szurkolás, az atmoszféra. Galántán az emberek elmentek meccsre, megették a pecsenyét, aztán hazamentek...
Tibi: Visszatérve még a régi időkre, a proletártribünre: Nyitrával játszott a DAC, 10 ezer szurkoló a lelátókon, az asztalitenisz-csarnok tetején is álltak, fákon lógtak az emberek. Három órával a meccs előtt el kellett jönnöd, aztán ha sört is akartál inni, az nagy mutatvány volt...
Nandi: Egyszer a Slaviával játszottunk, a bátyám 2 gólt nem látott...
Tibi: Elmentem sörért, mire rám került volna a sor, hallom: gól! Aztán mindjárt még egy. Most mit csináljak, ha visszamegyek a gólt már úgysem látom, és sörünk se lesz. Visszaérnék a bandához, erre elém áll egy tag, hogy nem adom-e el a sört neki. Mondom, elmész ám a...
Nandi: Az volt az Ede büfé, ha éppen nem fociztunk, akkor DAC-meccsre jöttünk. Valamikor Vízkeleten egy csapatban játszottunk, aztán persze a bátyám hamarabb abbahagyta, csapatvezető lett. Én Feketenyékre nősültem, ott lettem csapatvezető. Voltak is derbik, amikor a Vízkelet a Feketenyékkel játszott, testvérek csapatvezetőként a kispadon, egymás ellen.
Tibi: Össze azért nem verekedtünk!
A cikk folytatását elolvashatják médiaszolgáltató partnerünk, a Klikkout oldalán.
Ezt már olvasta?
Süt & főz a jó öreg csallóközi: A csallóközi krumpis-medvehajmás pogácso receptje Gizitű!
Vígre itt a finom tavasz, csiripeenek a madarak, nyőll a...
„Közösen együttműködve, egymást támogatva” – interjú Csémi Sziláddal
A dunaszerdahelyi székhelyű Szlovákiai Magyar...
