Bari Jenő: Dunaszerdahelyről és az akkori csapatról csakis szép emlékeim vannak

1994 és 1996 között volt a DAC játékosa. Hogyan emlékszik vissza a dunaszerdahelyi éveire? Milyen volt a csapat akkori légköre?

Dunaszerdahelyről és az akkori csapatról csakis szép emlékeim vannak. A DAC nagyon sokat segített a karrierem beindítása szempontjából, még úgy is, hogy az elsőligás pályafutásomat nem ott, hanem Privigyén kezdtem. A sárga–kék együttesnél töltött időszak meghatározó volt számomra. Az 1994/1995-ös szezon különösen jól sikerült. A szlovák legfelsőbb osztályban a 4. helyen végeztünk, az Intertotó-kupában szerepeltünk, sőt, még a szlovák kupa döntőjébe is sikerült bejutnunk. Én úgy gondolom, hogy a légkör is nagyon jó volt. A csapat összeszedett és egységes volt, a keretben pedig a tapasztalt játékosok mellett egyaránt helyet kaptak a fiatalok is. Én nagyon jól éreztem magam abban az időszakban a DAC-nál.

Milyen volt a kapcsolata a szurkolókkal? Játékosként mennyire érezte a támogatásukat?

Már Privigyén is jó viszony alakult ki köztem és az ottani szurkolók között, viszont Dunaszerdahelyen különösképp megszerettek a rajongók. Itt ragadt rám az a becenév, hogy a „Csallóközi Romário”. Csak szép emlékeket őrzök a szurkolókról, valamint mindazokról, akik támogattak és segítettek abban az időszakban. Úgy érzem, minden mérkőzés előtt megkaptam a szurkolóktól a kellő mértékű támogatást.

Magáról a városról, Dunaszerdahelyről, illetve az ott élő emberekről milyen emlékei vannak?

Abban az időszakban, az 1990-es évek nem volt könnyű az élet Dunaszerdahelyen. Az okokat mindenki ismeri. A városban – valamint a környező falvakban – azonban nagyon rendes és segítőkész embereket ismertem meg. Igazán befogadóak voltak, rájuk is csak jó szívvel tudok visszaemlékezni. Amikor évtizedekkel később a fiam, Krisztián tizennégy évesen oda került a városba, neki is nagyon segítettek az ott élő emberek, főleg azok a szülők, akiknek a gyermekeikkel együtt futballozott. Le a kalappal előttük, csak köszönettel tartozunk a számukra.

Mennyire követi a jelenlegi DAC szereplését? Mit gondol a mostani csapatról? Lát-e párhuzamot az akkori és a mostani együttes között?

Mindig is figyeltem a csapatot, ahogy most is. Követem az internetes oldalukat, valamint többször is ott vagyok a DAC-szurkolók között. Párhuzamot nehéz találni az akkori és a mostani csapat között, ugyanis teljesen más időszakról beszélünk. Amikor én a DAC-ban futballoztam, akkor nem volt ilyen sok külföldi játékos, sőt, az egész csapat kizárólag magyar, illetve szlovák ajkú játékosokból tevődött össze. A szlovák ligában is nagyon kevés volt a külföldi légiósok száma. Úgy gondolom, hogy akkoriban nem csupán a szurkolók, hanem a játékosok is kitették a szívüket és a lelkület a DAC-ért. Mi, az öltőzön belül is nagyon örültünk, hogy a csapatban futballozhattunk, és egy nagy családként tekintettünk a klubra. Véleményem szerint a mostani futballisták – akik a csapathoz kerülnek – már nem olyan szívvel futballoznak, mint mi, a mi időnkbe. Lehet, hogy a mostani játékoshoz viszonyítva, a képességeinket tekintve gyengébbek voltunk, azonban a szívünket minden mérkőzésbe beletettük. Napjaink futballja – és nemcsak a DAC-ról beszélek – egy nagy üzlet, ami néha meg is látszik.

Említette, hogy játékosként „Csallóközi Romárióként” emlegették. Mi a véleménye évtizedek távlatából erről a becenévről?

Abban az időszakban azért is akasztották rám ezt a becenevet, mivel 1994-ben Brazília nyerte meg a labdarúgó-világbajnokságot. A brazil csapat két nagy brazil sztárja pedig Bebeto és Romário voltak, akik remek csatárkettőst alkottak. Romário a világ legjobbja volt akkoriban. Úgy gondolom, hogy az alkatom és bőrszínem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megkapjam ezt a becenevet, mindemellett, ahogy Romário, én is a 11-es mezben játszottam. Nagyon jól esett akkoriban ez a megnevezés, s jól esik most is, amikor így emlegetnek. Ezt a becenevet mindenképpen jó szándékból akasztották rám.

Véleménye szerint mennyire változott a szlovákiai futball az Ön játékoskarrierje óta?

Úgy gondolom, hogy általánosságban a futball jófelé fejlődött. Sokkal gyorsabb lett a játék, mint amilyen a mi időnkben volt, mindemellett napjainkban sokkal több a taktikai elem is az egyes mérkőzések során. A mi generációnk időszakában azonban több volt az országos szinten ismert futballsztár. Minden csapatban voltak bizonyos nagyobb nevek. A DAC-nál például Pavol Diňa, Simon Gyula, Fieber Péter, Pinte Attila, és még sorolhatnék nagyon sok nevet. Tehát minden klubnál meg voltak azok a játékosok, akik vitték előre a csapatot, és népszerűek voltak. De a szurkolók jobban ismerték a nem túl ismert játékosokat is, pedig akkoriban még nem volt internet. Ma már pedig a mérkőzések végeztével minden információt meg tudnak tekinteni, nem kell várni az újságokat. Napjainkban azonban – főként gyorsaságban és technikailag is – fejlettebb a futball, de meg kell jegyezni azt is, hogy manapság egyre kevesebb néző jár a mérkőzésekre, nem úgy, mint a mi időnkben.

A fia – a többek között DAC-nevelésű –, Krisztián most a Zsolna csapatának egyik kulcsjátékosa. Milyen érzés látni, hogy ilyen jól teljesít? Lát esélyt arra, hogy hamarosan válogatott meghívót kapjon?

Nagyon örülök neki, hogy a fiam elsőligás futballista lett. Sokat dolgozott ezért. Tizennégy éves korában került el Fülekről Dunaszerdahelyre, ahol négy esztendőt töltött, most pedig már ötödik éve a Zsolna csapatában van. Én általában nem úgy szoktam nézni a mérkőzéseit, mint egy szülő, hanem egy picit úgy, mint egy futballedző, aki azért valamennyire ért a labdarúgáshoz. Sok időbe telt neki az, hogy ezt a mostani szintet elérje. Sokat kellett fejlődnie, és külön örülök annak is, hogy a Zsolna türelmes volt vele, hiszen minden szükséges „lépcsőfokot” végigjárt. A tavalyi szezonban már úgy éreztem, hogy a fiam elért egy olyan szintet, hogy már azt mondhatom „kész van”, egy igazi elsőligás futballista lett belőle, ami nagyon nagy öröm a számomra, mivel ez a srác mindig is profi labdarúgó akart lenni. És amit elért, azt egyedül saját magának köszönheti. Keményen dolgozott és keményen dolgozik most is. Hogy a válogatottba kap-e meghívót? Egyelőre nem tudom, nehéz megmondani. Én viszont örülnék neki, ha kapna egy esélyt arra, hogy megmutassa azt, hogy válogatott szinten mire lenne képes. Ő is nagyon szeretné ezt. Mindenesetre álmodozunk róla, és bízunk abban, hogy az álmok valóra válnak.

bn/dunaszerdahely.sk
Fotó: Bari Jenő archívuma