Világhírű művész nyitotta meg a harmonika fesztivált

A koncert előtt Rácz Tibortól, a fesztivál művészeti igazgatójától érdeklődtünk, hogy miként sikerült egy ilyen neves művészt városunkba csábítania.

„A harmonikaművészek nem hegedűművészek, akiket az egész világ ismer, nincsenek is annyira menedzselve. Ugyanakkor Mika egy olyan szinten ismert és elismert művész, mint mondjuk az ismert operaénekesek, vagy zongoraművészek. Sokat zsűriztünk együtt, többször látogattunk el egymás koncertjeire, ráadásul személyes szerencsémnek mondhatom, hogy nagyon jó barátok is vagyunk. Mindkettőnknek az a meggyőződése, hogy a jövőbe kell nézni, nem a múltba, legyünk azok, akik a mát üzenjük, és nem a tegnapot próbáljuk felidézni. A mai koncert is annak a bizonyítéka, hogy a kortárs zenének helye van a kortárs művészetben, itt a kortárs galériában, ahol azok a zenészek, akik a ma levegőjét szívják, a mai emberek eszével gondolkodnak, a mai érzelmi világot tolmácsolják, megmutatják, hogy léteznek és bemutatkozhatnak – kevesen maradtunk ilyenek, de ez nem baj.
Az, hogy a mai koncert összejöhetett, az annak köszönhető, hogy én tudom róla, hogy ezt a zenei álláspontot képviseli, és Mika pedig tudja rólam ugyanezt. Közép-Európában az elmúlt években rengeteg koncertet mondott le, nálunk mégis vállalta. Számomra az lehet ennek a fesztiválnak a mottója, hogy azt mondta: én csak oda megyek el, ahol profi munkát végeznek. És lám, itt van!”

Az előadót, Mika Väyrynent is kérdeztük:

– Zenészként szinte az egész világot beutazta, nálunk járt-e már?
– Igen, az Antarktisz kivételével szinte mindenhol adtam már koncertet. Szlovákiában is voltam a régmúltban, vagy 25 évvel ezelőtt Pozsonyban, és Dunaszerdahelyen is jártam már, egy zsűrizés alkalmával. Most, sajnos rövid ideig leszek a városban, így nem nagyon van rá lehetőségem, hogy jobban megismerjem.

– Harminc éve lépett pódiumra, és közel húsz éve tanít. Mi az érdekesebb: szólistának vagy tanárnak lenni?
– Amikor fiatal voltam, nagyon sokat zenéltem, sokat utaztam, igyekeztem sokat tanulni, mindent elsajátítani, amit csak lehet. Egy idő után úgy éreztem, hogy természetesen jött az az igény, hogy tanár legyek. Nem lett volna tisztességes a tehetséges fiatalokkal szemben, és butaság is lett volna, ha nem adom tovább azt a tudást, amit megszereztem. A zenész életem elég stresszes volt, fárasztó volt a sok utazás, ráadásul az embereket mindig valami újjal kell kiszolgálni, mert hatalmasak az elvárások velünk szemben. Mára sokkal jobban érzem magam tanárként, és már nem is nagyon szeretek koncertezni.

– Tanárként kiket tudna kiemelni a diákjai közül?
– Nagyon szerencsés embernek tartom magam, mert minden diákom nagyon tehetséges. Akik hozzám jártak és járnak tanulni, azok a legjobbak legjobbjai, a piramis csúcsa. Ezért nem is szeretnék, de nem is tudnék kiemelni senkit, mivel mindenkire nagyon büszke vagyok, akiket tanítottam.