Rohanó, digitalizált világunk legnagyobb vesztesei a gyermekek

Csivre Zsuzsanna, a Dunaszerdahelyi Tanácsadó és Prevenciós Központ vezetője szerint a születéstől kezdve egészen a felnőttkorig kísérik, segítik azokat a járásban élő gyerekeket, akiknek testi, értelmi akadályozottságuk van, de a tanulási nehézségekkel, viselkedési zavarokkal küszködők és a rossz szociális körülmények közt élő, elhanyagolt gyermekek és fiatalok felkarolása is a feladatuk. Sokáig ezt a hatalmas munkát két intézményben végezték, de 2023. januárjától összevonták ezeket egy intézménybe. Mivel modern világunkban egyre több a „problémás” gyerek, a központ munkatársainak is egyre több a feladatuk. Jelenleg huszonegyen dolgoznak a központban, de még akár tíz embernek is tudna munkát adni.

„Évről évre egyre több az elvégzendő feladat, több terepmunkásra, rehabilitációs pedagógusra, logopédusra lenne szükségünk. Szerencsére Magyarországon szerzett diplomával is lehet már alkalmazni ilyen szakembereket. Jómagam hosszú évekig autistákkal foglalkoztam, ami talán a legnagyobb kihívás egy szakember számára. Magam is tapasztaltam, hogy nagyjából 2000-től, ezeknek a gyermekeknek az ellátása nagyban változott, jogszabályban is rögzített. A pozitív változások, a fejlődés tehát elindult, de a pedagógusok számára az átállás nehezebb, komoly tehertétel lehet. A Dunaszerdahelyi járásban három intézményben működnek speciális óvodai osztályok, ahol az értelmi fogyatékos és halmozottan sérült gyermekeket oktatják. Ezen kívül még van három speciális iskola, reedukációs intézmény, három alapiskolában pedig speciális osztályok működnek. Próbáljuk már az óvodában kiszűrni azokat, akik segítségre szorulnak. Nagyon fontos a korai fejlesztés. Vallom, hogy minden gyermeknek lehet és tudunk valamit segíteni. Talán csak annyit érünk el, hogy megtanul egyedül enni, de az már hatalmas dolog lehet egy halmozottan sérült gyerek esetében – ecseteli munkájukat. Hozzáteszi, a speciális osztályokban kis létszámban, testre szabottan, gyógypedagógusok foglalkoznak a gyermekekkel.

Arról is beszélgetünk, hogy sok szülő hajlamos nem észrevenni, palástolni, ha a gyermeknél valami szokatlant tapasztal. Nehezen engedi magához a gondolatot, hogy esteleg nincs minden rendben vele.

„Az utóbbi néhány évben ugrásszerűen emelkedett a központunkat látogató két-hároméves gyermekek száma. Jó esetben már a szülő észreveszi, hogy valami nincs rendben, sokszor pedig az óvoda jelez. Nekünk, tanácsadóként az az előnyünk, hogy nem orvosok vagyunk, nem diagnózisokkal bombázzuk a szülőt. Ha látunk például autizmusra utaló jeleket egy háromévesnél, akkor nem mondjuk ki azonnal, hogy mire gyanítunk, hanem elindítjuk a szülőt a fejlesztés felé. Támpontokat, segítséget kap, hova és kihez forduljon. A legjobb, ha a fejlesztésben a szülő is partner, mert akkor maga is látja, hogy a gyakorlatoknak, foglalkozásoknak van értelmük. Volt olyan gyermekem, akire elsőre, a tünetek alapján, szinte rávágtam volna, hogy autista. Ám a hosszas fejlesztések és foglalkozások után ezt a diagnózist az orvos szakemberrel együtt ejtettük, maradt az ADHD és a beszédhiba. Most ez a gyerek szavalóversenyt nyert… Sosem szabad azonnal bekategorizálni a gyereket, mert sok munkával – célzott fejlesztéssel rengeteget lehet javítani az állapotán”

– fűzi hozzá a szakember.

Szóba kerül, hogy a mai gyermekek a különböző hatások, a virtuális világ és a szétzilált emberi kapcsolatok legnagyobb elszenvedői. Nem érzik biztonságban magukat, a hamis online világba menekülnek.

„A mostani gyermekeket én csak „kütyüs” generációnak nevezem. Óriási problémákat okoz, hogy állandóan a kezükben a telefon, és már egészen kicsi kortól. Emiatt nem beszélnek, visszamaradnak a beszédfejlődésben, hiszen nincs kommunikáció a szülővel, nincs esti mese, mondóka. Volt olyan szülő, aki azzal hozta el a gyermekét, hogy csináljunk vele valamit, mert mignonul beszél. Kiderült, hogy jóformán születésétől kezdve csak azt a mesét nézte. Akkor van a legnehezebb dolgunk, ha a szülőket szembesítenünk kell azzal, hogy „csak” nevelési problémák vannak a gyerekkel, amiatt olyan, amilyen. Az a fajta határtalan, mindent megengedő nevelés, amit napjainkban tapasztalunk, nem vezet jóra. A gyermeknek világos szabályokra van szüksége, ahogy nekünk, felnőtteknek is. Egyszer egy hétéves kisgyerek szájából hangzott el, hogy de jó lenne, ha valaki megmondaná, mit szabad és mit nem… ”

– meséli.

Rögtön hozzá is teszi, az olyan „varázsszavakat” mint a kérem, köszönöm, bocsánat is sokszor elfelejtik megtanítani a szülők a gyermekeikkel. Azt tapasztalják, hogy érzelmi szinten is nagyon alacsonyan vannak, nem kapnak elég szeretet, törődést. Hiába van meg mindene a gyereknek, rengeteg játéka, ha nincs kivel játsszon. Egyre többen adják be bölcsődébe a kicsit, ami szintén nem tesz jót az érzelmi fejlődésének, hiszen túl hamar szakad el az anyukától. Csivre Zsuzsanna szerint meg kellene becsülni, hogy nálunk hároméves a gyermekgondozási szabadság, és azt jól ki kellene használni. Ez az alapozás időszaka, amikor a gyermek olyan alapvető dolgokat is megtanul, mint a cipőhúzás, az öltözködés, a köszönés. Ezeket ma gyakran nem tudják, mikor óvodába mennek. Az óvónők megpróbálják velük megtanítani, amit a szülők elmulasztottak, de a gyerek ezáltal kiszolgáltatottabb lesz, ráadásul „csúszásba kerül” a többiekkel szemben. Ezt a hátrányt az iskoláskor eléréséig nem is biztos, hogy behozza.

„Egy óvodapedagógiai társulásnak is tagja vagyok, és ott azon gondolkodunk, hogy szülőképzéseket kellene bevezetnünk. A mai nők sokszor nem tudják, hogy legyenek anyák, hogy legyenek szülők. Ott tartunk, hogy ma azt a gyermeket nevetik ki az iskolában, akinek van tízóraija. Egészen kiskorban már pornót néznek a gyerekek és az iskolai zaklatások száma is ugrásszerű emelkedést mutat. A szülő pedig sokszor áthárítja a felelősséget másra. Azokban a családokban, ahol sérült és egészséges gyermek is van, nagyon súlyos probléma, hogy az egészséges „húzza” a rövidebbet, akaratlanul jóval kevesebb figyelmet, szeretet kap. Indul most egy nemzetközi projekt, éppen az ilyen családok felkarolására. Hogy érezzék, nem kell beburkolózniuk, nincsenek egyedül a világban. Égetően szükség volna Szlovákiában is családterápiára. Magyarország a szolgáltatások terén nagyjából harminc évvel jár előttünk. A mozaikcsaládok korában élünk, nincsenek érzelmi kötődéseik a gyermekeknek. Nem beszélve a váltott nevelésről, válás után, ami szintén sok kárt tud okozni. Az érzelmileg sérült, instabil gyermekek korát éljük. Ezzel egyszerűen muszáj valamit kezdeni”

– vázolja fel a nem éppen kecsegetető helyzetképet.

Csivre Zsuzsanna több könnyekig megható példát is felhoz a praxisából. Érkezett már hozzá éhes gyerek, aki amikor meglátta, hogy a retiküljéből kikandikál a nápolyi, szinte csak azt nézte. A vége az lett, hogy a táskából nemcsak a nápolyi, hanem a becsomagolt tízórai is előkerült, amit a kisfiúval együtt jóízűen elfogyasztottak. Kiderült, hogy a gyerek sosem visz tízórait az iskolába. És persze sok minden más is. Az egész család drámai története, aminek origója az apa alkoholizmusa volt. Ez is azt mutatja, hogy ilyen esetben tulajdonképpen az egész családot kellene kezelni.

„Arra nagyon ügyelünk, hogy bizalmas viszonyban legyünk a gyerekekkel, ezt a munkát máshogy nem is lehetne végezni. Úgy nyílik meg nekem, ha bízhat bennem. Általában egész végig ugyanaz a szakember foglalkozik egy-egy gyermekkel. Nem ritkaság az sem, hogy maga a szülő hív fel azzal, tudunk-e egy kicsit beszélgetni.”

A központ feladata az iskolaérettség megállapítása is, ami egy ilyen nagy, ráadásul kétnyelvű járásban, szintén sok munkát igényel.

„Igyekszünk gátat vetni annak az elharapózó trendnek, hogy a szülő kényelmi vagy más okokból halasztást kér. Volt, aki azt mondta, azért szeretne még egy évet várni az iskolakezdéssel, mert ő, a szülő még nincs rá felkészülve. Erre csak azt tudtam válaszolni, a gyermek viszont igen, próbálja meg magát összeszedni az elkövetkező hónapokban. Jó képességű gyermekről volt szó, néhány hónapig igényelte csak, hogy vele naponta foglalkozzanak. A Covid levét is isszuk már bőséggel, de azt vettük észre, hogy a teljesen egészséges gyermekek idővel „rehabilitálódtak”, felvették a ritmust és szociális kapcsolataik is rendeződtek. Épp a járvány miatt, amikor nem lehetett szemtől szemben felmérni a gyermek képességeit, előfordult, hogy első osztályba mentek olyanok is, akiknek még nem kellett volna. Ezek a gyermekek deficitekkel kezdtek, de ha a pedagógus külön foglalkozott velük, mi is besegítettünk és a szülő is odatette magát, felzárkóztak a többiekhez”

– fűzi hozzá.

Fontosnak tartja, hogy az óvodában, iskolában a gyermeket sikerélményhez kell juttatni, ezért érdemes arra fókuszálni, amiben jó, esetleg kiemelkedő. Karriertanácsadást is végeznek, ami segítheti a gyermekhez legjobban illő jövendő hivatás kiválasztását. Ennek érdekében a szülőnek is figyelnie kell, miben jó a gyermeke, milyen az érdeklődési köre. Megemlíti, hogy volt olyan kis kliense is, aki azt súgta neki, kérje meg az anyukáját, hogy vegyenek neki zongorát. A szülő persze hallani sem akart róla, rögtön rávágta, a zongora drága. Ezután elbeszélgetett vele, s elmondta, nem kell ahhoz rögtön hangszert vásárolni, először kezdjen el tanulni s gyerek, majd kiderül, van-e tehetsége. S ha igen, idővel lesz zongora is valahonnan.

Ami a központ jövőjét illeti, elmondja, akkor fogják győzni a munkát, ha az iskolákban a pedagógusok és az ott dolgozó szakemberek, asszisztensek, valamint a szülők jól együtt tudnak működni a gyermek érdekében. Mert akkor a problémák jó része, mint amilyenek a tanulási zavarok, ott, az iskolában megoldható. Ilyen esetben már csak azok a gyermekek kerülnének hozzájuk, akik valóban nagyobb segítségre szorulnak.

 B. Vida Júlia