„Őszinte, szent kíváncsiság”

Ezek a szülők szemében talán érdektelen hősök sokszor „láthatatlanul”, a gyerekek kezében lapuló mobiltefonokból vetik ki hálóikat a fiatalokra, formálják világképüket, gondolkodásukat.

Csoda hát, hogy gyermekeink is szívesen válnának influenszerré? Ha csak azt nézzük, hogy egy húszezres követőszámmal rendelkező véleményvezér egy posztjáért a reklámozók 30–60 eurót is hajlandók fizetni… Belátjuk, mennyire csábító...

Az azonban keveseknek esik le, hogy az akciókamerákkal követtett posztíróink sokszor inkább csak egy mímelt világot vetítnek elénk, hiszen minden megfelelően van beállítva abban a világban, ahol csak a katarzis a fontos.

Azt is beláthatjuk, hogy ebben a mai, „digitálisan terhelt” közegben nehéz és egyre nehezebb pedagógusnak lenni. Nem megbecsült a hivatás, már nem élmény tanítani. Nehéz is birokra kelni azokkal a vizuális hatásokkal, amelyek a gyerekeket nap mint nap érik. Sőt, néha másodpercenként-percenként.

Egy dolog azonban van, amit nem nyújt a mobiltelefon: a gyermekkel töltött minőségi időt és szeretetet. Mert bármilyen rosszak a mai gyerekek (én azt vallom, nem rosszabbak, csak másmilyenebbek), ha szeretettel közeledünk feléjük, és próbáljuk megérteni-megfejteni a világukat, megnyílnak nekünk.

Az iskolával és a gyerekekkel kapcsolatban pedig, így tanév előtt mindig eszembe jutnak a ferences Böjte Csaba atya gondolatai, aki szerint „a gyermek Isten drága ajándéka, akiből a pedagógusnak nem kierőltetni kell a benne lakozó jót és értékeset, hanem őszinte, szent kíváncsisággal kell fordulnia felé, és nagy türelemmel ki kell szeretni belőle az értékeket.”

Számos esetben „versenyistállókká vált” oktatási intézményeinkben ez a lényeg veszik el – persze tegyük hozzá, sok-sok okból.

Szülőként, pedagógusként ezért is fontosnak tartom Böjte Csaba szavait, aki szerint a pedagógusok „munkájuk során sose feledjék, hogy az iskolákban a legnagyobb érték a gyermek legyen, akit gyengéd, szinte anyai szeretettel vegyenek körül! Járjanak békével!”

Nagy Attila