Február elsején gyönyörű napsütés köszöntött ránk. A brexit alkalmából egy angolos reggelivel meg is alapoztam a szombati 142 km-es távot: Dunaszerdahely és Pat, oda-vissza. Félúton a pati Patikában egy vélhetően alkoholmentes sörrel kezelve a lassan fáradó testet.
Vasárnapra ezek után bringamentes nap volt tervben... DE! Az ismételt angolos reggeli fogyasztása közben olyan lendülettel tört be a napfény az ablakon, hogy egészen a bringás szentélyemig sodort. Nem gondolkodtam sokáig, az előrejelzés szerint nem fog sokáig tartani a napsütés, hát használjuk ki.
8-10 fok lehet kint, kis szél. Hosszú nadrág elég lesz, cipőbe vastag zokni. Kamásli nem fog kelleni, elég a cipőn a szellőzőket beragasztani. Véd a széltől és a víz se jut be. Fentre egy rövidujjú és a téli kabát, de az összes szellőzőt nyitva hagyni. Kesztyű, nyakmelegítő és kész. Sisak fejre. Zene a fülbe - csak annyira, hogy halljam a környezet zaját és a bringáét, ha valami gond lenne.
A városban minimális a forgalom, kényelmesen lehet haladni. Nem zavarom az autókat annak ellenére, hogy bringássáv helyett az ő útjukat használom. Kicsit szárazabb, így biztonságosabbnak érzem. Persze egyik szemem a koskormányba telepített visszapillantón, hátha lenne, akinek ez nem tetszik és időben félre tudjak húzódni.
Még csak 2 km, de már itt az első domb a városon belül. Mire felérek, fel is tornázódik a pulzusom 140 fölé. Vasárnap délelőttre több mint elég :)
Jön a következő dombocska, újabb löket a pulzusszámnak. Lefele csak óvatosan, nincs kedvem felnyalni az aszfaltot rögtön Ollétejed elején, igy csak laza 30 fölötti tempóval gurulok be a faluba és haladok végig rajta. Itt sincs nagy forgalom, végtére még 10 óra sincs. Ha valami hiányzott a vasárnapi ebédhez, akkor azt már beszerezték. Ha pedig a család másik feléhez indulnának ebédelni, akkor még ráérnek. Ez így tökéletes. Csak az enyém az aszfaltcsík.
5 perccel később már Várkonyon haladok keresztül. Az útszélről páran csodálkozóan néznek utánam: mit száguldozok ilyenkor. Ha tudnák, hogy ez a mai csak levezetés, még jobban forgatnák a szemüket.
A Várkony és Bős közötti hosszú egyenesen van idő élvezni a napsütést, gyönyörködni a tájban. Le is vetem a kesztyűm. Kicsit fázik a kezem, de kellemesen simogat a napfény.
Bős elején a távolság még csak 12 km. Gyors fejszámolás. Ha a körforgalomban fordulok, körülbelül 27 km lesz a vége. Az kevés. Legalább 1 órát kint akarok lenni és nem fogok lassítani. Akkor legyen csúcstámadás. Irány az erőmű!
Nekilódulok, mintha nem is lett volna a tegnapi tekerés. A 30 feletti kezdeti tempó gyorsan elkezd csökkeni, kockássá válik a tekerés, de felérek. Gyönyörű ez a víztömeg a délelőtti napsütésben. Túloldalt legurolok, majd ismét visszakapaszkodom a csúcsra.
Aztán indulok is vissza.
A templom mellett ismételten nagy tömeg. Gyorsan végezhettek, mintha mise történt volna...
Visszafele már kicsit erősebb a szél, ez az, amit a szobabringázás nem tud szimulálni. Mosollyal nyugtázom ezt a tényt, majd kapcsolok egy kicsit pörgősebb zenét és haladok tovább teljes lendülettel. A napsütés édes simogatása és az oldalról jövő veszélyes széllökések kettőse nagyon izgalmassá teszi a hazautat. Kapaszkodni kell a kormányba. Még hogy a bringázás csak a lábat edzi...
A falvakban, a házak közt kissé mérsékeltebb a légmozgás, könnyedebbé válik a tekerés. Az utolsó két dombra nagy lendülettel indulok, szeretném tartani a jó átlagomat, igy nagy áttételen, izomból, a nyeregből kiállva taposom a pedált. Kicsit szögletes a mozgás az utolsó dombtetején, de onnan már csak egy kellemes gurulás a célig: a vasárnapi húslevesig.
