És Rilke mesélni kezd… A Jóisten kezeiről, mi másról? Elmondja, hogy a kezdet kezdetén, miután a Jóisten megteremtette a földet, az ember formázása annyira lekötötte, hogy nem figyelt már arra, mi is történik odalenn. Így aztán mindig valami elromlott, megsérült, s Ő nem látta, mert épp az emberrel volt elfoglalva. Addig-addig, amíg a Jóisten is belátta, hogy ez így tovább nem mehet, tekintetét újra a földre vetette. „Ráhagyta a munkát a két kezére, hiszen bölcsek azok is, s bár roppant kíváncsi volt, milyen is lesz az ember, állandóan a földre bámult, ahol most, mintha dacból, egyetlen falevél sem rezzent.”
A kezek dolgoztak is, a Jóistent ugyancsak érdekelte, milyen munkát végeznek, azonban csalódnia kellett. Mi történt, mi nem, a kezek közül egyszer csak kicsúszott az ember, le a földre, úgy félkészen, ahogy volt… S a Jóisten még csak nem is láthatta, hogy milyen! A kezek kétségbeestek, aztán védekezni kezdtek: „…olyan türelmetlen volt, mármint az ember. Már mindig is élni akart. Egyikünk sem tehet róla, ezt biztosan mondhatjuk, mindketten ártatlanok vagyunk.”
Ezért nincs igazából semmi befejezve a mai napig az ember körül… „Majd akkor, ha Isten megtudja, hogy hogyan is néz ki az ember, akit a kezei az ő akarata ellenére, eleresztettek.” Idáig ért a költő a történetben, de a szomszédasszonynak csak nem fért a fejébe, hogy hát azóta, miért nem nézte meg az Isten az embert…?
Megnézte, magyarázta Rilke: „…amint a kezek félrehúzódtak, és Isten megint átlátta a földet, addigra éppen egy perc, vagy mondjuk egy évezred telt el, ami tudvalévően egy és ugyanaz. Egy ember helyett ekkor már egy millió volt. És már mindannyian ruhában voltak. És mivel a divat akkoriban épp nagyon csúnya volt, és még az arcokat is durván eltorzította, Isten teljesen hamis és (nem akarom eltitkolni) igen rossz képet kapott az emberről.”
De nem maradt minden így, meséli tovább Rilke. Vannak emberek, akiknek az a küldetése, hogy elmondják a Jóistennek, hogy milyen is valójában az ember. Elsősorban a gyerekek, s azok, akik valamit „építenek”. Bármit…
Nos, én azt hiszem, a mai időben különösen fontos, hogy egyre többen érezzék úgy, meg kell mutatni, el kell mondani a Jóistennek, hogy nemcsak mindenáron élni akaró, s a létben egészen a bukásig fickándozó teremtmények vagyunk mi, emberek. Kezet kell nyújtani, a segítség apró gesztusait szaporítani, kevesebbet morogni, sokkal többet mosolyogni. Kérdezősködni a másik felől, biztatni, ha elfáradt, átvenni, ha csak rövid időre is, a terhét. Hadd nőjön azoknak a száma, akik küldetésüknek érzik, hogy elmeséljék az Istennek, hogy nem vagyunk mi olyan rosszak… Hogy talán érdemes bennünket még befejezni… Mert csak Ő tud.
Albán József római katolikus pap
Megjelent a Remény hetilap 48. számában.
