A csapat az első kiesés után még visszakerült a ligába, majd a következőt hosszú böjt kísérte. Nem egy leányálom ilyen időszakban ultrának lenni, de aki komolyan gondolja a „szakmát”, ilyenkor kezdi el. Ez a tapasztalat egy életen át elkísér, és nem lesz soha olyan, hogy beleunsz! Vagyis, amikor azt tárgyalja valaki, ki a divatdrukker és ki nem, ezt a gyereket messzire kerülje el! Na de lássuk, miről is szóltak azok az évek?
Szóval, hogy találtad meg az utat a dunaszerdahelyi stadionba, milyen volt akkor a foci?
Emlékszem pontosan a dátumra, 1996. április 6-án játszott otthon a DAC a Máriatölgyessel, ekkor voltam először meccsen a dunaszerdahelyi stadionban. Azóta rendszeresen kijárok, és remélem ez sokáig így lesz. Idegenbe is persze.
Egy szűk baráti társasággal jöttünk össze, tizenöten vagy húszan lehettünk talán. Először a keleti lelátó állórészén volt a törzshelyünk, majd felmentünk a felső szektorba.
Közben elkezdődött a barátságunk a Fradi tábor csoportjaival, nem arról volt szó, hogy bármit is lekoppintanánk tőlük, csak nálunk az ultra mozgalom gyerekcipőben járt, és jól jött az inspiráció. Ez a kapcsolat a mai napig tart.
Hogy milyen volt az akkori foci? Más, mint a mostani, talán többen voltak, akik szívből játszottak a DAC-ért, a városért, a régióért. Kedvencem és példaképem volt az akkori csapatból Gőgh Árpi, ő igazán sokat tett a sárga-kék mezért és sosem sztárolta magát. A mai napig szívbeli focista.
Bögi Róbert cikkének a folytatását a KlikkOuton itt olvashatják el.
Ezt már olvasta?
Felmelegedés, aztán lehűlés – ilyen lesz a héten az időjárás
Az elmúlt néhány nap borús, esős időjárását enyhe...
