Mondanom sem kell, hogy az e fajta invitálás akkortájt nem volt szokványos, hisz’ nem a ma ismert „gasztrojegyről” volt szó, hanem az egyes cégek által kínált ebédjegyről.
Ez volt az első alkalom talán, hogy a Kulacsban jártam, és szinte úrnak éreztem magam, mert vendéglőben ehettem. Bizony más idők jártak, persze a rántott sajton kívül bármit választhattam volna az étlapról, ám van, amiben nem ismerek kompromisszumot.
Nem reklámnak szánom, de ha jól belegondolunk, az egyetlen ma is működő restiről beszélünk éppen. Belülről szinte alig változott, ami ebben az esetben épp’ a patinás hangulatát emeli. Ki ne ismerné Marika nénit, aki egy személyben maga a dunaszerdahelyi vendéglátóipar lelke. Munkabírása és kedvessége vetekszik bármelyik ötcsillagos szálloda komplett személyzetével.
Volt még ugye a Komáromi úton az Állj meg vándor, ahol nagyanyám (Mátis Rozália) is szakácskodott anno, így akadt egy kis protekcióm. Mára nyoma sincs az épületnek, csak visszaemlékezésekben él az igazi kifőzde jellegű ételeinek jóhíre. Meg is ennék most egy jó tányér pacallevest! Az előtte található buszmegállót egyesek még ma is úgy hívják: „megálló a vándornál”. A másik lebontott vendéglő az Arany kalász a mai Kondé Püspök utcában, melyet mindenki csak Partizánnak nevezett, és egyben hotel is tartozott hozzá. Kocsmaját szimplán Dzsungelnek hívták, vajon mennyi „Tarzan” fordulhatott meg ott?!
A teljes cikket a Kikkout weboldalán olvashatják el!
