A mostani törvény első változatát áprilisban fogadták el, csakúgy mint 1945-ben a felvidéki magyarságot ellehetetlenítő, deportálását és jogfosztását lehetővé tevő Kassai Kormányprogramot. A diszkriminatív törvény május 15-én lépne érvénybe. Pont azon a napon, amelyen 1942-ben Esterházy János az akkori szlovák parlamentben egyedüliként nem volt hajlandó megszavazni a zsidótörvényeket. Ellenállásával példát mutat a mai kor politikusai számára, hogyan kellene kiállniuk a jog és az igazságosság mellett.
Egyébként már 17 évvel ezelőtt is be akarták tiltani a Himnusz éneklését egyes elvakult nacionalisták, a helyzet most csak annyiban változott, hogy ehhez immár az itt működő vegyespárt magukat magyarnak mondó képviselői is csatlakoztak, szégyenteljes módon, Esterházy János emlékétől, amelytől eddig is nagyon messze álltak, most további fényévekre eltávolodva…
Az akkori, 2002-ben a Remény katolikus hetilapban megjelent „Indexen a Himnusz?” c. írásom szavai máig érvényesek, az alábbiakban ezt idézem fel, hogy láthassuk, valóban semmi sem új a nap alatt…
„Újabb durva támadást intéztek a magyarság, s ezen belül a katolikus közösség ellen egyes nemzeti gyűlöletet szító politikusok. Ezúttal a magát „Irány”-nak nevező párt egyik vezetője kifogásolta a magyar hívők azon szokását, hogy az ünnepi misék végén eléneklik a magyar himnuszt. A politikus szerint a magyar kisebbség tagjai a Himnusz eléneklésével megsértik a Szlovákiával szembeni lojalitásukat. Ezért a fentebb említett párt elvárja az Egyháztól, hogy utasítsa papjait a Himnusz eléneklésének betiltására. Amennyiben ez nem következik be, a párt megkérdőjelezi majd az egyház állami támogatását – fenyegetőzött a politikus.
Az „Irány” nevű párt szavaira reagált Marián Gavenda, a Szlovák Püspökkari Konferencia szóvivője is, aki annak a véleményének adott hangot, hogy mivel a magyar himnusz eredetileg egyházi ének, ezért énekelhetik a templomokban. Szavai szerint: „Ha jó szándékkal kérik az Istent, segítse nemzetüket, akkor nem vétenek az egyházi erkölcs ellen.”
A szóvivő nyilatkozata mindenesetre némileg enyhítette a politikai támadás ütötte sebet. Örvendetes, hogy az Egyház nem enged a nacionalista erők zsarolásának, s reméljük, hogy a későbbiekben sem fog meghátrálni az ilyen irányú nyomás előtt. Gavenda úr rátapintott a lényegre, amikor kifejtette, hogy a Himnusz egyházi ének is. Valóban – megtalálható az énekeskönyvekben. Nemcsak a magyarországiakban, hanem a nálunk kiadott Glória imakönyvben is. Mégpedig az illetékes egyházi főhatóság engedélyével, amelynek bizonyítéka, az ún. „Imprimatur” ott áll fehéren-feketén a könyv első lapjain. Ha pedig egy könyv használatát engedélyezték, akkor az a benne levő énekekre – így a 306-os énekre is vonatkozik. S ez az ének így kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart…” S hogy ez az ének történetesen egyben a magyar Himnusz is? Ez bizony fáj egyeseknek. Nehezen tudják megemészteni, hogy a mi nemzetünknek még a himnuszában is Isten áll az első helyen. Ezzel, bizony kevés nemzet fiai dicsekedhetnek. Mi pedig büszkék lehetünk rá – nem kell szégyenkeznünk miatta. Helytelen az a megközelítés, hogy azért ne énekeljük a himnuszt, mert azzal sértjük mások érzékenységét. Ilyen alapon azt is mondhatnánk: ne vessünk keresztet, mert az sérti az ateisták érzékenységét, vagy egyáltalában ne is beszéljünk magyarul, mert az sérti néhány szlovák nacionalista érzékenységét. Ami jogos s ami megillett bennünket, ahhoz nyugodt szívvel ragaszkodhatunk, még ha az nem is tetszik mindenkinek. Az állandó meghátrálás és mindenáron való alkalmazkodás az önfeladáshoz vezethet! A magyar közösségnek joga van anyanyelvén énekelnie a számára legszebb fohászt: a Nemzeti Imádságot – a Himnuszt! Sajnos, vannak még nálunk olyan községek, amelyeknek templomaiban ezt a magyar hívek nem tehetik meg. Sok helyen van még „indexen” nemcsak a Himnusz, de a magyar ének és az imádság is!
Sajnálatos tény, hogy sokan még az Egyházban sem értik meg: nem a tiltások és a másik elé való állandó akadálygördítés révén valósíthatjuk meg az igazi keresztény egységet és testvériséget, hanem a másik ember vagy nemzet krisztusi módon való elfogadása által. Bízunk benne, hogy nemsokára eljön az idő, amikor a mi felvidéki magyar közösségünknek nem kell többé a félelem és bizonytalanság légkörében védelmeznie jogait, hanem egyenrangú polgárokként építhetjük a közös jövőt. Addig pedig bizalommal tekintsünk a Mindenhatóra, és továbbra is szívvel-lélekkel fohászkodjunk hozzá: „Isten, áldd meg a magyart!”
Dr. Karaffa János
