Minden, ami zene – de az opera az igazi szerelem

- Ki vagy igazán? Kevicky Tünde operaénekes, énektanár, műsorvezető, netán előadóművész?

- Jelenleg elsősorban anya vagyok, ez tölti ki napjaim 90%-t, a maradék 10%-ban pedig próbálom megvalósítani önmagam. Több mindennel foglalkozom, ami a zenéhez kötődik, de operaénekesnek és énektanárnak vagyok kitanulva, úgyhogy ez a két zenéhez kötődő dolog a fő pontok az életemben, ezt szeretem csinálni, és amíg csak lehet, nem is szeretném abbahagyni.

Az Opera Trió egyik alapító tagja vagyok, ezzel a formációban szeretnénk társaimmal, Kollár Katalinnal és Kovács Nagy Andreával közösen maradandót alkotni. Mind a hárman tanult énekesek vagyunk, annyiban szeretnénk eleve eltérni a megszokott szoprán hangzástól, hogy három szólamban szólaltatjuk meg a dalokat. Az opera eléggé rétegzene, bár a szoprán-áriák nagyon ismertek, sokat hallhatunk reklámfilmekben, vagy akár filmekben felcsendülni - ezeket legtöbbször még az abszolút laikusok is ismerik és szeretik. Mi ezt szeretnénk még egy kicsit érdekesebbé tenni azáltal, hogy három szólamban szólaltatjuk meg, és nem utolsó sorban a színpadon is jobban mutat három csinos hölgy, gyönyörű hanggal, mint egyedül.

- Eléggé behatárolt a fellépési lehetőség - már csak az időszak szempontjából is - gondolok itt az újévi koncertekre. Tényleg ennyire nehéz az operát eladni a nagyközönségnek?

- Valóban nehéz, főleg itt nálunk, a Csallóközben. Számunkra adottak azok a rendezvények, amelyekre szívesen hívnak bennünket, az újévi koncertek, néhány operett gála. Ezeken kívül előfordul még egy-két koncert, de nehéz elképzelni magunkat máshová, mert nem vagyunk az a kifejezetten falunapos szórakoztató műfaj. Másrészt pedig legszívesebben zenekarral megyünk, ami egyrészt egy olyan árkategória, amely egy kicsit költséges a szervezőknek, másrészt pedig a helyszín is gond lehet, mert egy nagyzenekart el is kell helyezni térben, megfelelő hangosítás kell hozzá - de szívesen megyünk, ha van rá lehetőség.

- Ha már az operákról esik szó: ebben a műfajban szervezőként is megismerhettünk. Hogy jött az életedbe ez az évente ismétlődő rendezvény, az opera mesterkurzus?

- Igazából én találtam ki, és nagy büszkeség számomra, hogy az idén már ötödik alkalommal kerül sor a Gurgen Ovsepian által vezetett Nemzetközi Opera Mesterkurzusra. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az indulásban, és mindmáig a szervezésben nagy segítségemre voltak szüleim és a NA´conxypan Polgári Társulás. Dunaszerdahelyen kuriózumnak mondható ez a kezdeményezés, hiszen amatőr és profi operaénekesek találkoznak ezen a kurzuson. Az énekesek számára ez egy intenzív próbafolyamat, amelynek a végén a nagyközönségnek is bemutatják, hogy mit sajátítottak el, mit tökéletesítettek a próbák során.

Már az elején jó ötletnek tartottuk, amikor még nem is tudtuk, hogy hová fogja magát kinőni ez az egész, mert bíztunk abban, hogy egy kis közösséget fogunk tudni formálni azokból, akik szeretik ezt a rétegzenét. Az idén ezt már igazán el is mondhatjuk, hogy egy család jött össze, mert vannak olyanok, akik az összes évfolyamon itt voltak velünk, és annyira ragaszkodnak hozzánk, hogy már kérdezgettek, hogy lesz-e, mikor várható a 2019-es mesterkurzus. Az ötödik évben ráadásul szeretnénk egy kis újdonsággal készülni: az énekeseknek és a kedves dunaszerdahelyi közönségnek egyaránt - bár egyelőre még nem szeretném elárulni, hogy milyen terveink vannak, legyen ez meglepetés. Abban is szerencsésnek mondanám magunkat, hogy mint észrevettük, évről-évre nő a látogatottsága a koncertnek, úgy tűnik a közönség is megkedvelte az operát és az előadókat.

- Nemcsak operaénekesként, hanem interaktív gyerekműsoraid révén is láthatunk, hallhatunk...

- Szeretek énekelni, és szinte mindent, ami a zenéhez kapcsolódik. Mivel szeretem a gyerekeket is, és azt hiszem, értek a nyelvükön, így jött a különböző ünnepekhez, alkalmakhoz kötődő interaktív gyerekműsorok ötlete. Az ilyen típusú műsor tényleg arról szól, hogy mi együtt szerepeljünk, énekeljünk, táncoljunk, ne én legyek az úgymond sztár. Tudnék persze egyedül is műsort adni, de az hangulatában nem ugyanaz. Itt mindent együtt tanulunk meg - a táncot, az éneket - ezért igyekszek olyan dalokat választani, amelyeknek könnyű a szövege, és ott helyben meg tudjuk tanulni. Így aztán a gyereknek is élményben van része, jól érzi magát és biztonságban is, és ezután nem fél a színpadtól sem. Aki viszont bátortalan és nem mer feljönni a színpadra, azzal sincs semmi gond, mert őt is bevonjuk - tapsolással és hasonló feladatokkal, amiket ülve is meg tud csinálni. Úgyhogy a szórakoztatás mellett ez a műsor arra is jó, hogy a gyerekeket fejlesszük ezen a téren is.

- Kicsit kilépve a zene világából - mi mással foglalkozol még?

- Mint említettem, szeretek gyerekekkel foglalkozni. A Vovo Landben tavaly ősszel elkezdtünk egy zenés interaktív szlováknyelv oktatást a legkisebbeknek. Ez a 3 évesig lévő korosztályt szólítja meg az anyukájukkal - igazából egy baba-mama foglalkozás. A csoportos foglalkozás szeptembertől működik nagy sikerrel, ezt abból látom, hogy akik akkor elkezdtek járni, még most is járnak. Ezt azért tudom be sikernek, mert ez még egy olyan korosztálynak szól, akiket óráról órára meg kell tudni fogni, le kell kötni a figyelmüket. Itt nagyon sok múlik a gyerekeken- ha tetszik nekik, akkor szívesen jönnek, ha viszont kevésbé, akkor az anyuka nem erőlteti a kicsit. Énekelünk, mondókázunk, táncolunk minden szerda délelőtt, és kellemes a légkör - a saját kislányom is jár velem, úgyhogy együtt töltjük ezt az időt is.

- Tanárként mit tartasz fontosnak?

- A nyitottságot. Én azt szeretem, ha tudok a gyerekkel kommunikálni, elmondja, hogy mit szeretne, mert csak úgy tudunk előbbre jutni, ha megtaláljuk a közös nevezőt - legyen ez egy műsor, egy interaktív óra, vagy egy zeneóra. Ha szabad ilyet mondani, akkor jobban szeretek az alsó tagozatos korosztállyal dolgozni, nemcsak azért mert fogékonyabbak, hanem mert bennük még nincs meg az a gátlás, ami a felső tagozaton már előjön. Ott már sokat kell a gyerekkel dolgozni, sokakat bontogatni kell, rávenni, hogy levetkőzze a gátlásait és meg merjen előttem nyílni, mert másképp nem lehet velük igazán dolgozni. Szorongó gyerekkel sokkal nehezebb, sokszor még énekelni sem mernek a szorongásuk miatt, ilyenkor az éneket terápiának használjuk. Ezek az órák picit másképp zajlanak, itt nem feltétlenül a fellépés a cél, hanem a fellazulás és örömzenélés.

- Ezek után adódik a kérdés - minek tartod magad: énekesnek vagy tanárnak?

- Mindenképpen énekesnek, azon belül elsősorban operaénekesnek, a tanáron belül pedig elsősorban énektanárnak. Mert a zene az életem egyik legfontosabb eleme, az opera pedig a zene terén a szerelmem.