Ebben a városban tettem meg az első, bizonytalan lépéseimet

Rövid beszélgetésben érdeklődtünk, meséljen kicsit múltról és jelenről.

- Múlt év novemberében találkozhattunk Önnel a Ladislav Dúbrava Gimnázium jubileumi ünnepségén. Stand-up előadásában érdekes és mulatságos történeteket hallhattunk, fiatalkori élményeiről mesélt. Milyen élmények maradtak meg Önben Dunaszerdahellyel kapcsolatban?

- Ez az a város, ahol az első bizonytalan lépéseimet tettem meg, itt tanultam meg beszélni, itt követtem el sok huncutságot két bátyámmal, akik sajnos már nem lehetnek közöttünk, valamint sok-sok barátommal. Hozzá kell tennem, hogy életem első öt évét a közeli Egyházgellében töltöttem, csak később telepedtünk le Dunaszerdahelyen, az Északi lakótelep legmagasabb panelházában, annak is a 9. emeletén. És innét nézve a világ körülöttem olyan kicsinek látszott… ...majd kezdődött az iskola. Nagy szeretettel emlékszem vissza Martuška Šipulová tanító nénire, akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, ráadásul nemrégiben elfogadta meghívásomat a Szlovák Nemzeti Színház A fösvény című előadására. Amikor a darab után megöleltem, az csodálatos érzés volt, hiszen ő volt az első rendezőm, ő indított el a színészi pályán, és látják, mára a színházi Olümposzon kötöttem ki, a Szlovák Nemzeti Színháznál. És jött a gimnázium, röplabda, halászat és csajozás, egyszóval a fiatalkor, amire szintén örömmel emlékezem. Majd következett a főiskola, a horgony felszedése, és Viszlát Csallóköz! De nem úgy az emlékeimben. Azok mindig megmaradnak.

- Milyen gyakorisággal látogatja meg Dunaszerdahelyt?

- Amióta nem élnek a szüleim és bátyáim, elég ritkán. De itt élnek a volt osztálytársaim, és osztálytársnőim, akik nem mellesleg széppé idősödnek, a régi barátok, úgyhogy szoktam időt találni a visszatérésre.

- Mennyire követi figyelemmel a városunkban történteket?

- Bevallom, elég felületesen, de ha szóba kerül a szülővárosom, mindig felkapom a fejem a hírre. Akkor is a DAC…

- Szereti a bálokat? Szeret táncolni?

- Számomra a bálszezon többé-kevésbé munkával telik. De évente legalább egy bálra el szoktunk menni feleségemmel, hogy egy jót szórakozhassunk. A táncot pedig szeretem, hiszen az egyfajta előjáték. Még ha az idő múlásával az előjáték egyre hosszabbra nyúlik…

- Tudjuk Önről, hogy szenvedélyes horgász, ügyes szakács. Mivel tölti legszívesebben szabadidejét?

- Az utóbbi négy évben az unokáimmal. A négy és fél éves Miška és a fél éves Ilja lett az életem. Tudja, az unokák az ajándékok azért, amiért annak idején nem „csaptuk agyon“ a saját gyerekeinket.

De szívesen megyek a vízpartra, legszívesebben a lányunokámmal, akit szintén megfertőzött a horgászat. De szívesen főzök a családnak, főleg halat és vadat, hiszen még mindig örömmel kapom le a puskám a falról, aztán irány a hegyek… De a sportot sem hagytam abba – teniszezek, asztaliteniszezek, és a foci(!) – elvégre a híres Mufuza az én gyermekem. És persze a bringázás, hiszen naponta járok Éberhardról a Nemzeti Színházba kerékpáron – 20 kilométer oda és ugyanannyi vissza. Nem vagyunk már mai gyerekek, a kondíciót pedig meg kell tartani, már csak azért is hogy bírjuk a lépést az unokákkal.

De az igazat megvallva, már sehová sem sietek, mert azt tartom, hogy annak van ideje mindenre, aki nem rohan. És van még egy fontos hitvallásom, egy régi morva mondás: Senki után nem marad semmi, egyedül a méhek után marad méz.

Azt kívánom Önöknek, hogy minden tervezett tevékenységük sikerüljön Európa legnagyobb folyami szigetén, és főleg egészségben töltsék idejüket!