Nem gondolom, hogy a valós világban élek

Ha jól tudom gyermekként költöztek Dunaszerdahelyre?

Pozsonyivánkában kezdtem az alapiskolát, de ötödikes koromban szüleim Dunaszerdahelyre költöztek és itt folytattam az iskolát. Édesanyám a várostól nem messze nőtt fel, tehát ismerte a környéket, ezért költöztünk a városba, ahol azóta is élek. Kellemes emlékeket őrzök gyerekkoromból, majd szakmát kellett választanom autóbádogos szakon tanultam tovább Pozsonyban. A tanulmányok elvégzése nem okozott nagy nehézségeket, de az iskolát követően soha nem foglalkoztam a tanult szakmámmal, pedig érdekes munka volt pedig akkoriban még ez, mert rögtön lehetett látni az eredményt.

Mivel kezdett el foglalkozni?

Akkortájt éppen a rendszerváltozás éveit éltük, s a magánszektorban kezdtem el számítógépekkel foglalkozni. Multimédiás cd-ket készítettünk cégeknek, de videóklipeket is készítettünk, például Peter Lipának, amivel díjat is nyertünk. Szerettem a munkát vele, látszott rajta, hogy a sikerek ellenére megmaradt embernek, mert sok mindent átélt az életében.

Ön sem panaszkodhat.

Igen, nekem is volt egy nagy törés az életemben.

És mi volt ennek az előzménye?

A családok egyik tagja megkért, hogy nem működnék-e vele együtt egy üzlet beindításában. Ma már úgy tekintek az egészre, hogy nem voltam elég figyelmes, amikor kiléptem ebből a tevékenységből, s nem vittem el a jegyzőkönyvet. Ezt követően visszaéltek az aláírásommal, s egyik nap azt vettem észre, hogy nem működik a bankkártyám és akkor rádöbbenten mi is történik. Egy hét alatt elvesztettem az összes munkahelyemet, miközben csak egyetlen személy, Berceli úr volt az, aki a szemembe tudott nézni, s megmondta, a történtek miatt nem tud velem együtt dolgozni, de szóljak, ha segítségre lesz szükségem. Később is többször találkoztam vele, s mindig láttam, hogy örül a találkozásnak, de nem kértem tőle semmit.

Elvesztette tehát a munkahelyét, pénzét…

Majdnem a családomat is. Az utcán kötöttem ki. Nagyon nehezen viseltem a helyzetet, korábban hozzászoktam, hogy magam oldom meg a dolgaimat. Csupán néhány embert kértem meg a családomban, hogy segítsen, de nem volt pozitív válasz, pedig korábban igyekeztem mindenkit támogatni, ahogy csak lehet. Végül 3-4 hónapot töltöttem az utcán, méghozzá télen, a Kék Duna környékén töltöttem a napjaimat. A legtöbb ismerősöm nem is akart megismerni, mert azt gondolták, tényleg részt vettem az üzleti csalásban, pedig a bíróság is bizonyította az ártatlanságomat. Nem értettem, hogy ki gondolhatja, ha valóban elcsaltam volna fél millió eurónyi koronát, akkor az utcán élnék.

És hogyan fordult meg a története?

A dolgaim között volt egy megmentett amatőr tükörreflexes gép, amellyel készült néhány kép egy kislányról. Amikor a keményfiú formájú apja el akarta venni a gépemet, hogy miért fényképezem a lányát, az anya megmutatta a kijelzőt, s mindketten látták, gyönyörű képek készültek. Korábban pedig nem foglalkoztam fotózással. Odaadtam neki a kártyát, kihívatta a képeket a közelben és negyedóra múlva mosolyogva jött vissza, s adott nekem húsz eurót. Ezt követően még több képet készítettem róluk, s nagylelkűen adott még vagy 160 eurót. Ebből a pénzből sikerült kivennem egy szobát a munkásszállón, ahova nehezen engedtek be, de elkezdődött a visszatérésem a valós világba. Bár nem hiszem, hogy a valós világban élek.

Miért gondolja így?

Az életem más, mint más embereké. Eltérő a véleményem, az érétekeim is teljesen megváltoztak. A saját utamat akarom járni, ahogy én érzem. Korábban azért dolgoztam, hogy mindenem meglegyen akkor, amikor már nem fogok tudni úgy dolgozni. Ma már tudom, hogy eljön ez az idő, de nem érdekel. Nem csak olvasni akarok bizonyos dolgokról, hanem át akarom élni azokat. Nem anyagi jellegű álmaim vannak, hanem egy csodás fényképnek örülök a falon, amelyet évekkel korábban készítettem és ott van a kép tulajdonosának otthonában.

Milyen fotók készültek az „újrakezdés” után?

A másik héten már 6-7 család várt a téren, hogy fotózzam le őket. Ezt követően egy termet kerestem, ahol fotózhattam és lakhattam, s így kezdődött. A családok fotózását követően leginkább nőket fényképeztem. Sok akt fotó készült, de mindig az volt az elképzelésem, hogy decens és művész képek szülessenek, mert szerintem bizonyos dolgok nem a fotóra valók. Eközben a magam elképzelései szerint haladtam előre, aminek következtében többször falnak is ütköztem. Igyekszem úgy fényképezni, hogy jól érezzem magam és nem

Mire a legbüszkébb az elmúlt évek munkáiból?

Nem a fényképezésre, hanem arra a hangulatra, ami ott alakul ki. A fotó az érzelmekről, a pillanatról szól, s ezt szeretném megragadni.

Az interjú szlovák nyelven megjelent a Dunaszerdahelyi Hírnök 2018/9.számában.