– Az alap- és középiskolát Dunaszerdahelyen végezte. Magyar közegből került aztán Pozsonyba az egyetemre...
– Igen, a pozsonyi Comenius Egyetem menedzser szakán végeztem. A felvételinél segített, hogy a középiskolában elég jól ment a matek és az angol, pont ebből a kettőből volt a felvételi. Viszonylag nehéz volt bekerülni, de úgy érzem, az akadémiai szlovákot megugrani egy egyébként jó szinvonalú Vámbéry Gimiből kikerülve is kihívás volt, de nem lehetetlen kihívás. Az én példám is mutatja, hogy bizony „bőven lehet” magyar iskolából kikerülve is érvényesülni a szlovák közegben. Erre egyébként számtalan példaát tudnék felsorolni, elég, ha csupán a baráti körömben nézek is szét.
– Az egyetemi évek meghatározóak voltak?
– Az egyetem arra nagyon jó volt, hogy megtanított bennünket gondolkodni. Azt akarták, hogy a lényeget tanuljuk meg, s lássunk a dolgok mögé. Az egyik kedvenc tanárom például egyszer egy teljesen blőd témából íratott tesztet velünk, majd a következő órán lecsapta elénk a jegyzeteket, és azt mondta, hogy ha hülyeséget kérdeznek tőlünk, merjük kimondani akár azt is, hogy az hülyeség.
Szerencsés voltam, hiszen az egyetem mellett sok időm volt arra, hogy alkalmazzam az elsajátított tudást. Egy Aiesec nevű diákprogramban tevékenykedtem, ahol többek között cserediákokkal foglalkoztunk, és előadásokat is szerveztünk az egyetemen. Az utolsó egy-másfél évben pedig már elkezdtem dolgozni. Ketten voltunk az egész évfolyamban magyarok, s mindenki tudta rólam, hogy én vagyok az „a magyar srác”. Amikor pedig egy részmunkaidős állás felszabadult egy családi ügynökségnél, ahol kellett a magyar nyelv, elkezdtem ott dolgozni a tanulás mellett. Amivel foglalkoztam, az mind a Budapest–Pozsony–Prága „tengelyen történt”, s ez a „munkatér” a mai napig meghatározó a számomra. Itt tudtam – s innentől folyamatosan – igazán aktívan kihasználni, hogy felvidéki, magyar identitású, de szlovák és más nyelveken is beszélő fiatal vagyok.
Az egyetem után a Profesiában, a piacvezető szlovák állásportálnál helyezkedtem el, és ott is a szlovák, a cseh és a magyar piacra dolgoztam. A cég nagyon jó „szakmai inkubátor” volt. Megtapasztaltam, hogy el kell menni, látni kell a világot, de aztán haza kell jönni, és itthon kell hasznosítani a megszerzett tudást.
– Az egyetemi évek aztán véget is értek.
– Öt évig aztán Pozsonyban laktam, majd megismerkedtem a mostani üzlettársammal, a miskolci születésű Dunder Krisztiánnal, aki a Profesia cégcsoportjánál volt tanácsadó. Ő hívott meg szabadúszós projektekre online szakértőnek, amit fél évig csináltam. Később szabadúszóként dolgoztam, majd megnyertem a Mall.hu tenderét, ahonnak később beajánlottak a Mall.sk-ba, amely a második vagy harmadik legnagyobb szlovákiai online szereplő volt. Végül arra eszméltem, hogy fél év után volt 4–5 projektem, aminek az időm 150 százalékát „eladtam”. Meg kellett hát egy-két régebbi kollégát szólítani, hogy segítsenek be – innen pedig egyenes út vezetett a saját ügynökség megalapításához. A szakmában aranyszabály, hogy ne a vállalkozásodban, hanem a vállalkozásodon dolgozz. Mi gyakorlatilag ezt az utat kezdtük el öt éve építeni, s csak mostanra értünk el oda, hogy nagyrészt a vállalkozásunkon tudunk dolgozni, mintsem benne.
– Komoly szakmai lépésekkel haladt előre, ma a szlovák Google külsős szakmai trénere...
– Noha a marketinges szakma nagyon tetszetős, itt sem minden olyan egyszerű. Hogy mi is a titka az egésznek? Ahogy Hobó mondta: „a sikernek ára van, nem titka”. A mögettem lévő tíz évben tettem a dolgom, sokszor havi 200 órák ledolgozásával, úgy, hogy megpróbáltam minél többet „magamba szívni”. Azt mondják, ha te vagy a legokosabb ember a teremben, akkor rossz teremben vagy... Én, szerencsére, az elmúlt időszakban nagyon sok jó teremben voltam, hiszen számos mentor, felsővezető vagy ügyfél segített abban, hogy jól helyt tudnak állni bizonyos helyzetekben. Figyelek és tanulok mind a mai napig, hiszen ez az, ami előbbre visz.
