Kettős mérce a lelátókon

Tudjuk, hogy nem kedvelnek bennünket a szlovákiai stadionokban. Egyértelmű, hogy miért: Mert magyarok vagyunk! Nem törünk-nem zúzunk, mint más szurkolók, lásd Spartak Nagyszombat és a Slovan huligánjai, csupán egy „bűnünk” van, hogy magyarul beszélünk és a DAC a csapatunk. Tetszik, nem tetszik ez már történelem. Régen is így volt, a helyzet azóta sem változott. Sőt a demokratikus Szlovákiában inkább hatványozottabban érződik a velünk való törődés.

Nem tetszik az ellenfélnek, hogy létezünk, hogy magyarul éneklünk, hogy magyarul buzdítsuk a csapatot. De az sem, hogy meg tudjuk tölteni a DAC stadiont, sőt még idegenbe is mindig szép számban elkísérjük a csapatunkat. Pedig ezek vagyunk mi, DAC szurkolók. A DAC, amely sárga-kék és piros-fehér-zöld színekben ragyog fel előttünk. Mert bizony a csapat, a felvidéki magyarság csapata és lehet már egy kicsit több is. Akkor is, ha kevés, vagy éppen nem lép pályára egyetlen magyar nemzetiségű játékos sem. Tisztában vannak ezzel azok a labdarúgók is, akik hozzánk igazolnak. Különleges státusz, különleges elbírálás. csak sajnos nem pozitív értelemben. Megesik, hogy a játékvezetők „belenyúlnak” a mérkőzésbe. Természetesen a mi kárunkra. Megesik, hogy a labdarúgó szövetség küldöttei teleírják a jegyzőkönyveket. Megesik, hogy a DAC szurkolóit becsmérlik, nemzetiségüket gyalázzák, televíziós közvetítések mellett is. Megesik? Szinte mindig akad valami a DAC ellen, a szurkolók ellen.

A Slovan elleni rangadón nem tetszett egyeseknek a magyar zászlók, a koreográfia, a Himnusz és, hogy egyszerre dobbant az a több mint 10000 DAC-szív. Azonnal nekiláttak a támadásnak, a fegyelmi bizottság összehívásának. Eredményt még nem tudunk. Még bizonyára keresnek valamit, ami miatt el lehet ítélni a sárga-kékeket, bennünket. Mert, aki keres, az talál! – szokták mondani. De nem mindig igaz, gondoljunk csak a 2008-as DAC-Slovan bajnokin a rendőrségi videófelvételekre. Vagyis, csak gondolnánk, mert látni nem látta senki sem…

Jó pár stadiont megjártunk már. Legutóbb Zsolnán jártunk, ahol a hazai tábor mellett kaptunk helyet a stadionban. Csak a fényképeken láthattuk a zsolnai B-közép koreográfiáját: egy papírtankból kilőtt löveg szétbombázza a Felvidéki Harcosok feliratú táblát. Slota szelleme tovább él…

Majd az első félidő végén megkaptuk az ismerős nemzetgyalázó rigmusokat. Elküldtek bennünket a Duna túloldalára, majd egyéb obszcén szavakkal szidtak mindenkit. Nyitrán is ez volt, ahol kórusban gyalázták a DAC tábort. Vajon a Szlovák Labdarúgó Szövetség küldöttei meghallották-e ezeket a rigmusokat? Vagy inkább behúzták fülüket-farkukat és szorítottak tovább a zsolnai csapatnak, hogy verje meg a sárga-kékeket. Ahogy azt gyakran a televíziós közvetítések alkalmával a riporterek is teszik.

Ez a szlovákiai valóság a lelátókon. Amit szabad Jupiternek (sokszor ez csak a Slovant jelenti), nem szabad a másiknak. Főleg nem a DAC-nak és szurkolóinak. Míg más nemzetek zászlói szabadon loboghatnak a szlovákiai stadionokban, addig a magyar tiltott. Annyira, hogy pénzbüntetést kap, aki fel meri emelni. A rend őrei éberek és figyelnek.

Az ún. 2008-ban elfogadott törvény (zászlótörvény) szerint (479/2008 számú törvény a nyilvános testnevelési,-, sport- és turisztikai- rendezvények szervezéséről 7. § (2) e)- f)) a rendezvényen résztvevőknek „idegen állam vagy annak elődje állami szimbólumait” tilos bevinni és használni „tiszteletlen módon vagy más oly módon, amellyel a közrend megsértésére lehet felbujtani vagy a hazai rendezvény rendes lefolyását lehet veszélyeztetni”. Ez a tilalom tehát vonatkozik nemcsak a jelenlegi magyar állami zászlóra, és címerre (a himnuszra is), hanem a korábbi történelmi korszakok magyar állami szimbólumaira is. Ezt a törvényt kifejezetten a magyar szurkolók ellen hozták 2008-ban a szlovák parlamentben.

Itt tartunk 2017-ben, a szlovákiai stadionokban: Mindent és semmit! A DAC-nak jut a semmi, mégis kitartunk szeretett klubunk mellett. Mert szívet, klubot és zászlót nem cserél az ember! Mi sem, én sem…

Nem marad más hátra, mint a DAColás!

Karaffa Attila