Az ember természetéhez tartozik, hogy vágyik a szeretetre. Hatványozottan érezzük ezt – vagy talán ránk is nehezedik – így az ünnepek közeledtével. Megállás nélkül futunk, rohanunk az év utolsó hónapjában, készülődünk, próbáljuk beszerezni a fogyasztói társadalmunk által belénk rögzített velejáróit a tökéletes karácsonynak, azzal a céllal szívünkben, hogy az ünnep pár napja majd beteljesíti az említett vágyunkat: majd akkor megpihenünk, egy kicsi nyugalomszigetté válik otthonunk, drága ajándékokkal kifejezzük egymásnak egész éves odafigyelésünket, és sorolhatnánk még elképzeléseinket.
Ha figyelmesen végigmegyünk ilyenkor az utcákon, észrevehetjük, hogy a külvilágnak pedig csupán a csillogó dí-szekkel, színes (ki)világítással tudjuk tudtára adni a bennünk kavargó érzéseket, vágyódásunkat. Kívülről fényekben úszunk. De mi a helyzet belül? Hányszor csalódtunk már a részletesen megtervezett és elkészített ünnepben, hogy ezek így nem hozták el a hőn áhított boldogságot!
Annyira fáradtan érkezünk meg az ünnepbe, hogy nincs már erőnk és energiánk a szeretetteljes odafigyelésre. S ahogy a bejgli megreped, úgy kerülnek a felszínre a köztünk lévő feszültségek és rendezetlen dolgok a családon belül is. Beárnyékolja ez is az ünnepünket… Érezzük, többet akarunk! A bensőnk is fényre vágyik!
A Biblia híradása szerint az első karácsony alkalmával ott a betlehemi istállóban ragyogott fel az a fény, melynek forrása kiapadhatatlan, és melege betölt(het)i a ma élő emberek szívét, életét is. A jászolbölcsős kisgyermekben ugyanis a világ Világossága tért közénk emberi testet öltve: Jézus Krisztus így jött el hozzánk. Ő nem jött harsonával, hangos figyelemfelkeltéssel, nem pompázatos körülmények közt érkezett a földre.
A kitaszítottság és nemes egyszerűség írhatja le életének már első pillanatait is. János apostol evangéliumában ezt így foglalja össze: „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5) S ahogyan ott a betlehemi istállót a világ leggazdagabb helyévé, sőt templomává tudta alakítani megjelenésével, úgy szeretné a mi szívünket is beragyogni.
Nem keres Ő most sem előkelő szállást, hanem a megtört szíveket, a megfáradt és meggyötört lelkeket keresi, ott kopogtat, ott szeretne szállásra, lakozásra találni. Minden nyomorúságunkkal, bűnös valónkkal és szennyünkkel együtt azt szeretné, ha az idei karácsonyon (is) a mi szívünk lehetne az Ő jászla.
Bárcsak sokan tudnánk a költővel együtt kimondani: „…Feléd vezet ma szent Karácsony napja, / s szennyes szívem szállásnak felajánlom: / fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!” (Bódás János: Nem akadt hely) Ha pedig ez a fény egyszer beragyogja életünket, akkor karácsony igazi boldogságát mi sem a fenyőillatban, a roskadásig terített asztalon, a méregdrága ajándékokban fogjuk többé keresni, hanem az értünk földre jött, bűneink miatt kereszthalált halt és az Atya által feltámasztott Megváltóban, az Úr Jézus Krisztusban. Ekkor pedig az angyalokkal együtt boldogan tudjuk hirdetni: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2,14)
Így adjon nekünk Isten mindannyiunknak az Ő közösségében megélt békés, boldog karácsonyt!
