„A kimondott szavaink az önarcképünk is egyben”

– Hogyan látja, miért fontos és meghatározó, hogy egy kisgyermek a saját anyanyelvén tanuljon, szerezze meg az ismereteket?

– A miérten eddig soha nem gondolkodtam, számomra teljesen természetes volt, hogy az anyanyelvemen tanulhassak. Az alapiskolás éveim után következett a magyar tannyelvű gimnázium, majd úgy alakult, hogy az egyetemi éveim utolsó szemesztereit is csak magyar nyelven végeztem. Magán a magyar nyelven túl így életszemlélettel és hatalmas útravalóval gazdagodtam. Azonban, ha most erre választ kell adnom, akkor megosztom, mit is gondolok: Bármibe is kezdjünk az életben, szükségünk van önbizalomra. Önbizalmunk pedig elsősorban akkor van, ha ki tudunk állni magunkért, gondolatainkat meg tudjuk osztani másokkal, vagyis fontos, hogy ki tudjuk fejezni önmagunkat. A kimondott szavaink az önarcképünk is egyben.

– Miképp tapasztalta meg azt, hogy felvidékiként, magyar iskolából kikerülve Szlovákiában is tudott érvényesülni az életben?

– Úgy vélem ez személyiségfüggő, és kell hozzá egy kis önismeret is. Feladatomnak tekintem, hogy itt alkothassak valami értékeset, hogy a mi hazai kultúránkat gazdagíthassam. Nem mindig egyszerű, sőt, de nemcsak a nyelvhez, a helyhez is kötődöm. Ugyanakkor, ha belegondolok, nagyon jól esett a visszacsatolás, a biztatás egykori tanáraim részéről. Szerencsés vagyok, mert támogattak, segítettek előbbre jutnom, és bizony, kis óvodás korszakomtól az egyetemi éveim utolsó napjáig ezt tapasztaltam.